Levente lassan elengedte a kezem, majd az anyja felé fordult. Az arcáról eltűnt a melegség, helyét hűvös komolyság vette át.
— Anya, nem hívtalak meg benneteket potyavacsorára. Elmondtam, hogy Eszter dolgozik. Ha jót akartok enni, akkor az éttermébe jöttök — de azt ki is kell fizetni.
— De hát mi család vagyunk! — cincogta Márk Kinga háta mögül.
— Pontosan — bólintott Levente. — A család dolga az, hogy támogassa a másikat. Eszter reggel tíz óta talpon van. A bevétel, amit itt megkeres, a közös kasszánkba kerül. Ti pedig azért állítottatok be, hogy megegyétek a napi forgalmát, és még meg is alázzátok mindenki előtt? Az ajtóban álltam, anya. Hallottam, ahogy csettintgetsz a pincéreknek.
A teremben síri csend lett. A vendégek félbehagyták az evést, minden tekintet ránk szegeződött.
— Levente, nincs nálunk ennyi készpénz… — váltott hangnemet Réka, hirtelen elesett rokont játszva. — Mi azt hittük…
— Azt hittétek, hogy majd elnézzük — vágott közbe élesen. — Nem fogjuk. Nem fizetem ki mások tiszteletlenségét. Egy szabályom van: annak állom a számláját, aki megbecsüli a feleségemet.
— De kisfiam… — sápadt el Kinga. — Csak a bankkártyám van nálam, azon a pénz a bundára van félretéve…
— Akkor itt az ideje újragondolni a téli ruhatárat — feleltem higgadtan. — Fizessenek. Különben megkérem Gergőt, hogy hívja ki a rendőrséget fizetés megtagadása miatt. Az már jogi kategória.
Kinga utolsó próbálkozásként a szívéhez kapott.
— Jaj, rosszul vagyok! Felment a vérnyomásom! Vizet… mindjárt elájulok!
— Anya, ne dramatizálj — mondta Levente karba tett kézzel.
A „rosszullét” egy szempillantás alatt elmúlt. Kinga kiegyenesedett, elvette a kezét a mellkasáról, és gyűlölettel villantotta rám a szemét. A színjáték gyorsabban véget ért, mint a reményük az ingyen vacsorára.
Sakk-matt.
Kinga remegő ujjal húzta elő a kártyáját. Réka a táskájából gyűrött bankjegyeket kotort elő, Márk pedig úgy tett, mintha kétségbeesetten keresné a pénztárcáját — amit valójában sosem hordott magánál.
Mindent kifizettek. Egy fillér hiány nélkül.
— Ide többé be nem teszem a lábam! — sziszegte Kinga, miközben magára kapta a bundáját. — Levente, papucs lettél! És te… — vetett rám egy gyilkos pillantást — még megbánod!
— Köszönjük a látogatást! Várjuk vissza önöket máskor is! — mosolyogtam utána derűsen. — Jövő héten új étlappal készülünk!
Amikor mögöttük becsapódott az ajtó, a vendégtér tapsban tört ki. Először csak néhányan, aztán egyre többen. Mindenki látta, mi történt.
Levente átölelte a derekamat.
— Sajnálom ezt az egész cirkuszt — súgta a fülembe. — Viszont egy darabig biztos nem jönnek. A bunda árát most itt hagyták.
— Te vagy a legjobb — sóhajtottam, ahogy a feszültség végre elszállt belőlem.
Amikor később kinyitottam a számlamappát, a fizetési bizonylat mellett találtam még valamit: egy ötezer forintos bankjegyet. Levente csempészte bele, amíg az anyja a PIN-kódot pötyögte.
— Borravaló — kacsintott. — A nehéz esetek kezeléséért.
Ránéztem, és akkor értettem meg igazán: amíg ő mellettem áll, semmilyen családi vihar nem tud elsodorni.