— Polina, most komolyan sajnálod tőlünk a pénzt? — forgatta meg a szemét Kinga látványosan, úgy, hogy még a szomszéd asztalnál ülők is felfigyeljenek rá. — Vagy azt hiszed, nem engedhetünk meg magunknak egy kis kulturált kikapcsolódást? — ajkait sértetten biggyesztette le, mintha valami megbántott grófnő lenne. — Ne hozz ránk szégyent. Rendes társaságban nem illik az árakról beszélni. Az bizony ízléstelen.
— Ha már az ízlésnél tartunk… — vette át a szót, és közben a villájával hangosan kocogtatta a borospoharat, mintha előadást készülne tartani. — Olvastam, hogy az igazi vörösbort szobahőmérsékleten kell felszolgálni. Itt meg úgy ontják a hideget a klímák, mintha jégverem lenne. Ugye nem felejtetted el felmelegíteni? Különben nem bontakozik ki az aromája. Ezt bármelyik sommelier megmondaná.
Nyugodtan tettem eléjük az evőeszközöket, és halvány, hűvös mosollyal feleltem:
— Kinga, a vörösbor ideális hőmérséklete 16–18 fok. Melegíteni legfeljebb a forralt bort szokás a pályaudvar melletti bódéban.
Egy pillanatra megakadt a levegő a torkán. Az arca foltokban vörösödött ki, kapkodva nyúlt a szalvétáért, mintha ezzel elrejthetné a zavarát. Úgy festett, mint egy túlfújt béka, amelynek hirtelen francia étlapot nyomtak az orra alá.
A konyhába vonultam, hogy rögzítsem a rendelést. A számla összege már húszezer forint fölött járt, és még csak az elején tartottunk. Két érzés feszült bennem egymásnak: a szakmai higgadtság és a kísértés, hogy egy tál szószt a fejükre borítsak. De ismertem a férjemet. Levente a pimaszságot senkitől sem tűrte — még a saját anyjától sem. Elővettem a telefonom, és gyorsan írtam neki: „Itt vannak. 5-ös asztal. Úgy rendelnek, mintha nem lenne holnap. Siess, kezd elszabadulni a cirkusz.”
Szinte azonnal jött a válasz: „Húsz perc és ott vagyok. Tarts ki, szerelmem.”
Amikor visszatértem a vendégtérbe, érezhetően megváltozott a hangulat. Mintha máris övék lenne a hely. Réka hangosan elemezte a megjelenésemet, miközben kenyérrudat ropogtatott.
— Nézd már, hogy rohangál — magyarázta fennhangon. — Pedig dolgozhatna valami rendes irodában is. Ehelyett itt hajlong, mint egy cseléd: „Mit parancsolnak?” Én ezt nem bírnám. Van bennem tartás.
Letettem elé a tányért, és kedvesen ránéztem.
— Réka, nem lehet mindenki online kozmetikum-értékesítő menedzser csetcsoportokban. Valakinek valódi bevételt is kell termelnie, nem csak lájkokat gyűjteni.
A falat félúton megakadt a torkán, de inkább hallgatott. Kinga viszont nem bírta szó nélkül. A bor már érezhetően dolgozott benne, és úgy döntött, ideje átlépni minden határt.
— Hé, kisasszony! — kiáltotta át a fél termen, és csettintett egyet az ujjaival. Igen, csettintett, mintha kutyát hívna. — Elfogytak a szalvéták! És tölts még bort, ne álldogálj ott!
A környező asztaloknál többen felénk fordultak. Forróság öntött el, de nem a saját megaláztatásom miatt, hanem az övék miatt. Szándékos, rosszindulatú jelenet volt — demonstráció, hogy ő az úr, én pedig csak felszolgáló, még ha a fia felesége is vagyok.
Kihúzott háttal léptem oda hozzá.
— Kinga — szólaltam meg halkan, de jeges nyugalommal. — Az étteremben nem szokás csettintgetni. Ez nem lóversenypálya, és ön sincs a lelátón.
— Jaj, milyen érzékenyek lettünk! — horkant fel gúnyosan. —