Tálcával a kezemben dermedtem meg, és éreztem, ahogy jeges borzongás fut végig a hátamon. A „Panoráma” étterem bejáratában – ahol műszakvezetőként dolgoztam – olyan társaság tűnt fel, mintha egy vándorcirkusz érkezett volna fellépni, csak állatok helyett hatalmas önérzettel felszerelkezve. Az élen, a jól ismert leopárdmintás bundájában, méltóságteljesen vonult az anyósom, Kinga. Mögötte loholt Réka, az arca kipirult a hidegtől, és Márk, a férjem harmincéves unokatestvére, aki évek óta „önmagát kereső vállalkozónak” nevezi magát.
Nem egyszerű vacsorára jöttek. Ők „hozzám” érkeztek. És ez minden adóellenőrzésnél félelmetesebb helyzet.
— Eszter! — harsant fel Kinga hangja az egész teremben, ügyet sem vetve a hostessre. — Meglepetést hoztunk! Levente mondta, hogy ma dolgozol, hát gondoltuk, benézünk. Csak nem ülünk otthon tétlenül! Meg kell néznünk, milyen színvonalon szolgálják ki itt a vendégeket.
A bundáját odavetette a ruhatárosnak, rá sem pillantva, majd egyenesen a panorámás ablak melletti, legdrágább asztal felé indult, ahol diszkréten ott állt a „Foglalt” tábla.
— Kinga, az az asztal már le van kötve — léptem oda hozzájuk higgadt arccal. — Teltház van, péntek este.
— Ugyan már — legyintett Réka, és gondolkodás nélkül lehuppant a bársonypadra. — A család kedvéért csak át lehet ültetni valami pénzes vendéget. Nem idegenek vagyunk. Hozd inkább az étlapot, gyorsan, Márk majd’ éhen hal.
A feszültség az első pillanatban berobbant, minden bevezetés nélkül. Nem kértek, hanem birtokba vettek. Összenéztem Gergővel, az üzletvezetővel. Felvonta a szemöldökét, de én aprót bólintottam: ezt én intézem.
— Rendben — mondtam visszafogottan, és levettem a „Foglalt” táblát, mivel a vendégek végül nem erősítették meg a foglalást. — Viszont a konyha túlterhelt, a meleg ételekre körülbelül negyven percet kell várni.
— Semmi gond, addig iszogatunk — terült el kényelmesen Kinga, miközben kritikus szemmel végigmérte a helyiséget, mint egy étteremkalauz-ellenőr. — Hozz egy palackkal a drágább boraink közül. És valami előételt is, természetesen a legjobbat. Tudnunk kell, mivel „kényezteti” itt Eszter a vendégeket.
Felnevetett, Márk és Réka pedig készségesen csatlakozott.
Szó nélkül kiosztottam az étlapokat. A „Panorámában” az árak nem szerények, bíztam benne, hogy a számok kijózanító hatással lesznek rájuk. De a „majd megoldjuk” mentalitás erősebbnek bizonyult.
— Ribeye steak, medium rare — jelentette ki Márk, bele sem nézve az étlapba. — És a ráksaláta.
— Nekem kacsamell, meg ez a frikasszé — bökött rá Réka. — A desszertet is hozhatod rögtön.
— Én grillezett dorádót kérek, és egy üveg Chianti Classico-t — zárta le a rendelést Kinga.
Jegyzetfüzettel a kezemben álltam előttük, és próbáltam kordában tartani a bennem gyűlő indulatot.
— Kinga — szólaltam meg halkan, de határozottan. — A Chianti Classico nyolcezer forint palackonként. Esetleg inkább a házi bort ajánlanám, kiváló minőségű.
Az anyósom arca megfeszült, ajkai vékony vonallá préselődtek, és a tekintetében már ott vibrált a sértett felháborodás, amelyről tudtam, hogy csak most készül igazán kitörni.