— A vendégnek mindig igaza van, aranyom, ezt jól jegyezd meg! — folytatta élesen. — És hol marad a főétel? Márk az összes kenyeret betömte. Indulj már! Szólj a szakácsnak is, hogy ne spóroljon az adagokkal, mégiscsak a család vagyunk.
Márk, aki addigra vastagon kente a „ingyenes” vajat a zsemlére, teli szájjal érezte szükségét, hogy szakértőként megszólaljon:
— Egy rendes helyen a séf ajándéka azonnal az asztalra kerül. Kaviár, falatkák, ilyesmi. Ez az alap vendéglátási szabály. Én értek az üzlethez.
Elmosolyodtam, miközben elvettem az üres kenyérkosarat.
— Márk, az egyetlen vállalkozás, amihez valóban értesz, az a nagymamád porcelánjának továbbadása az interneten. A séf meglepetése nem jár alanyi jogon, azért tenni is kell — nem kunyerálni.
A fiú ledermedt. Egy morzsa kipottyant a szájából, és tanácstalanul pislogott, mint egy hörcsög, akitől hirtelen elvették a télire gyűjtött készletet.
Az este végére az asztal csatatérré változott: üres tányérok, szalvéták, kiürült poharak mindenütt. Mindent eltüntettek. Dorádó, steakek, saláták, fejenként két desszert. A Chianti palack alján sem maradt egy korty sem. Láttam, ahogy elégedetten fújtatnak, és észrevétlen mozdulattal kigombolják a nadrágjukat.
Elérkezett az a pillanat, amit egész este vártam. Kinyomtattam a számlát.
Végösszeg: 38 450 forint.
A bőrmappát az asztal szélére helyeztem.
— A számlájuk — közöltem tárgyilagos hangon.
A levegő megfagyott. Kinga úgy meredt a mappára, mintha valami visszataszító dolgot tettem volna elé.
— Miféle számla, Eszter? — nevetett fel ideges, csikorgó hangon. — Csak viccelsz! Hozzád jöttünk. A családhoz! Levente is tud róla!
— Levente tudja, hogy vacsorázni érkeztek — feleltem higgadtan. — Ez egy étterem, ami működési költségekből él. Az alapanyag, a bérleti díj, az áram, a szakácsok fizetése mind pénzbe kerül.
— Most tényleg pénzt kérsz az anyjától? — pattant fel Réka. — Ennyire nincs benned szégyen? Azt hittük, meghívsz minket! Család vagyunk!
— Meghívni? — vontam fel a szemöldököm. — Felszolgálóként dolgozom itt, nem tulajdonosként. Nincs felhatalmazásom negyvenezer forintos „családi kedvezményekre”. Kártya vagy készpénz?
A hangjuk egyre magasabbra csapott. Kinga arca bíborszínű lett a dühtől.
— Azonnal felhívom a fiamat! Majd ő helyre tesz! Ő hívott minket, fizessen is ő! Te csak egy kapzsi, kicsinyes nőszemély vagy! A saját rokonaidon akarsz nyerészkedni! — kiabálta, hogy az egész terem feléjük fordult. — Hívjátok az üzletvezetőt! Panaszt teszek!
Abban a pillanatban kinyílt a bejárati ajtó. A küszöbön Levente állt. Magas volt, elegáns, a legjobb öltönyében, mintha egy filmből lépett volna elő — hős, aki rendet tesz.
— Levikém! — sikoltott fel Kinga, és már indult is felé. — A feleséged megőrült! Pénzt követel az anyjától egy darab halért! Mi csak beugrottunk, erre az orrunk alá tol egy számlát!
Levente finoman, de határozottan félretolta az anyját. Odalépett hozzám, az összes vendég és a döbbent rokonság szeme láttára megfogta a kezem, és gyengéden csókot lehelt az ujjaimra.
— Szia, szerelmem. Még munka közben is te vagy a legszebb — mondta úgy, hogy mindenki tisztán hallja.