Reggel azonban nem a válaszok érkeztek, hanem a kérdések.
Mi lesz holnap? És azután? Egy hét múlva?
Visszamegy-e hozzá? Képes lesz-e Balázs változtatni? És ha nem akar, akkor ő hogyan tovább?
Ezek a gondolatok zakatoltak a fejében, amikor hajnalban végre elszenderedett, de alig pirkadt, a telefonja szinte felrobbant a hívásoktól. Balázs kereste újra meg újra. Ildikó is próbálkozott. Sőt, még Balázs húga is fontosnak érezte, hogy beleszóljon.
Nóra nem vette fel. Lenémította a készüléket, és elindult dolgozni.
Az iroda most menedéknek tűnt. A tárgyalások, a heti egyeztetések, a kimutatások világa kiszámítható volt. Ami korábban nyomasztó robotnak hatott, most kapaszkodót adott. Itt világos szabályok működtek. Itt tudta, mi a dolga.
Réka ebédidőben benézett hozzá.
– Na?
– Huszonhárom nem fogadott hívás. Több mint a fele Balázstól.
– És mit akar?
– Nem tudom. Nem hallgattam meg az üzeneteket.
– Hallgasd meg. Legalább tudni fogod, mire számíts.
Nóra végül megnyitotta az üzeneteket. Az elsők dühösek voltak. „Megőrültél?”, „Azonnal gyere haza!”, „Hogy teheted ezt?” Aztán a hangnem bizonytalanabb lett. „Beszéljünk.” „Nem értem, mi történik.” Hajnal felé pedig már csak ennyi állt: „Idő kell, hogy átgondoljam.”
Nóra röviden válaszolt: „Nekem is.”
Este egy kávézóban találkoztak. Balázs gyűröttnek látszott, mintha napok óta nem aludt volna rendesen.
– Komolyan a váláson gondolkodsz? – kérdezte minden bevezetés nélkül.
– Komolyan azt szeretném, hogy emberként kezeljenek – felelte Nóra higgadtan.
– Hiszen tisztellek!
– Valóban? – nézett rá egyenesen. – A tisztelet azt jelenti, hogy megkérdezed a véleményem. Hogy érdekel, mit szeretnék. Hogy nem döntesz a pénzemről a hátam mögött.
– Azt hittem, egy család vagyunk. Hogy minden közös.
– A közös azt jelenti, hogy mindketten beleteszünk valamit. Te mit teszel bele?
Balázs félrenézett.
– Dolgozom.
– Én is. Csakhogy én kétszer annyit vállalok, többet keresek, és a jövedelmem szinte teljes egészét a közös kasszába teszem. A tiéd mire megy el?
Hosszú csend következett.
– Az autóra… benzinre… a saját dolgaimra – mondta végül halkan.
– Pontosan. A te fizetésed rád megy el. Az enyém mindenkire. Ez szerinted igazságos?
– Nem így gondoltam rá.
– Pedig kellett volna. Nem az a baj, hogy segítek. Hanem az, hogy ez sosem az én döntésem volt. Sem a tiéd, sem az anyádé – hanem az enyém kellett volna legyen.
– És az unokaöcséim?
– Mi velük? Van szülőjük. Tervezzenek, takarékoskodjanak, dolgozzanak. Miért az én feladatom finanszírozni a nyaralásukat?
– Mert megtehetjük…
– Én tehetem meg – javította ki Nóra. – Az én munkám eredménye az a pénz. Érzed a különbséget?
Balázs az asztalon heverő szalvétát gyűrögette, majd felnézett.
– Mit szeretnél pontosan?
Végre kimondta.
– Azt, hogy a fizetésem felett én rendelkezzem. A közös kiadásokat – élelmiszer, rezsi, szükséges javítások – felezzük meg. Ötven-ötven százalékban. Ami ezen felül marad, az az enyém. A saját céljaimra, terveimre.
– Akkor neked több maradna…
– Mert többet keresek. Ha te is többet szeretnél, keress többet. De ne az én rovásomra.
– És anya?
– Ildikó kap nyugdíjat. Már így is rengeteget segítettünk neki. Ha fel akarja újítani a fürdőszobát, takarékoskodjon. Vagy támogasd te – a saját pénzedből.
Balázs arca elsápadt. Nóra látta rajta, hogy az eddig megszokott világképe darabokra hullik.
– Időre van szükségem – mondta végül.
– Öt napot kapsz.
Szótlanul váltak el. Nóra visszament Rékához, és azon az éjszakán hosszú idő után először aludt mélyen. Nem gyötörték rémálmok. Nem ébredt fel szorongva. Egyszerűen csak pihent.
A munkahelyén minden a helyére került. Az osztály teljesítette a kitűzött célokat, az ügyfelek elégedettek voltak. Egy értekezleten Gabriella külön meg is dicsérte.
– Nóra, kiváló munkát végzett. Jó döntés volt előléptetni.
Ezúttal nem bűntudatot érzett, hanem büszkeséget. Saját erejéből jutott idáig.
Csütörtök este Balázs hívta.
– Találkozhatunk?
– Szombaton. Ugyanott.
– Rendben.
A szombat napfényesen indult. Nóra korán kelt, és hónapok óta először elment futni. A hideg levegő megtisztította a fejét. Kávét főzött, komótosan elkészült, majd a tükörbe nézett. Mosolyogva állapította meg: él. Nem csak létezik – él.
A kávézóban Balázs már ott ült, két cappuccino várta az asztalon.
– Sokat gondolkodtam – kezdte. – Beszéltem anyával. Dórával is. De nekem ez így nem megy. Hogy külön pénz, külön számla… Mi mégiscsak házasok vagyunk.
Nóra lassan eltolta maga elől a csészét.
– Akkor talán már nem vagyunk azok.
Felállt, és határozott léptekkel elindult a kijárat felé. Nem nézett vissza.