…és próbálta magára erőltetni azt a magabiztosságot, amelyet egy frissen kinevezett osztályvezetőtől mindenki elvárt.
Napközben értekezleteket vezetett, döntéseket hozott, tűzoltott, kimutatásokat készített. Kívülről higgadtnak és összeszedettnek látszott, belül azonban egyre növekvő szorítás dolgozott benne. Úgy robotolt, mintha nem lenne holnap, mégis azt érezte, a fizetését már előre felosztották helyette.
Réka hamar észrevette, hogy valami nincs rendben.
– Mi bánt? – kérdezte az ebédszünetben, amikor kettesben maradtak.
Nóra nem kertelt. Elmesélte a fürdőszobafelújítást, az unokaöcsök nyaralását, Ildikó elvárásait – mindent.
– Ezt nem gondolod komolyan! – csattant fel Réka döbbenten. – Nóra, ez a te pénzed. Te dolgoztál meg érte!
– Azt hajtogatják, hogy egy család vagyunk…
– A család nem azt jelenti, hogy egyvalaki megszakad, a többiek meg természetesnek veszik. Ha valóban közösség vagytok, akkor a terhek is közösek. Ezt ki kell mondanod.
– Próbáltam. De minden vitába fullad. Nincs már energiám harcolni.
– Akkor szerezz – felelte Réka keményen. – Mert ha most nem állsz ki magadért, egész életedben mások igényeit fogod finanszírozni.
Aznap este Balázs közölte, hogy lefoglalta a gyerekeknek a nyaralást.
– A Fekete-tengerhez mennének két hétre. Holnap utalhatnánk az előleget – mondta lelkesen.
– Nem – felelte Nóra nyugodtan.
– Hogyhogy nem?
– Nem fizetek mások üdüléséért.
– Mások? A saját rokonaimról beszélsz!
– A tieidről. Nem az enyémekről.
Balázs arca elvörösödött.
– Mégis mit képzelsz magadról? Ők az én családom!
– És én mi vagyok? – állt fel Nóra. – Reggeltől estig dolgozom. Hazajövök, és holtfáradtan esem be az ágyba. És mindez miért? Hogy te nagyvonalúan osztogasd a pénzemet?
– A mi pénzünket! Házastársak vagyunk!
– Rendben. Akkor mutasd a te részedet. Mikor vettél utoljára bármit a közös kasszába? Vagy nekem?
Balázs elfordította a fejét.
– Kevesebbet keresek.
– És ez felment minden alól? Akkor én viszem az egészet a hátamon?
Három napig alig szóltak egymáshoz. Nóra csendben vacsorázott, majd bezárkózott a szobába. Balázs látványosan a tévé elé ült, mintha ezzel is üzenne.
Aztán Ildikó telefonált. Ezúttal Balázst hívta, de kihangosítva beszéltek, így Nóra is mindent hallott.
– Balázskám, mi lesz a fürdőszobával? A szerelő azt mondja, sürgős lenne dönteni.
– Anya, most nem fér bele.
– Hogyhogy nem? Hát Nóra fizetése?
– Nem akar segíteni.
Ildikó felháborodott sóhaja betöltötte a konyhát.
– Nem akar? Micsoda beszéd ez? Én egyedül neveltelek fel, mindent érted tettem, és most ez a… ez a nő…
Nóra kilépett a szobából.
– Ildikó, az a fizetés az én munkám eredménye. Én döntöm el, mire költöm.
– Hogy beszélsz velem? – csattant fel az anyós. – Balázs, hallod ezt?
– Anya, kérlek…
– Válaszolj! Ez lenne egy feleség? Amikor én dolgoztam édesapád mellett, minden forint a családé volt! Ez meg önző és hálátlan!
Nóra érezte, hogy valami végleg elpattan benne.
– Ön könyvelőként dolgozott napi nyolc órában. Én tizenkettőt húzok le, hétvégén is. Hazaviszem a munkát, éjszaka hívnak problémákkal. Az egészségemmel fizetek ezért a pozícióért. Igenis jogom van rendelkezni a saját keresetem felett.
A vonal túlsó végén sírás hallatszott.
– Balázskám, kiabál velem!
– Senki nem kiabál – mondta Nóra fáradtan.
– Dehogynem! Én beteg vagyok, idős, és még ezt is el kell viselnem…
Balázs végül bontotta a hívást, majd szemrehányóan nézett Nórára.
– Muszáj volt megbántanod?
– Meddig tart még ez? – csattant fel Nóra. – Mikor hagyjátok abba, hogy fejőstehénként kezeljetek?
– Senki nem gondol rád így!
– Akkor miért minden tervetek az én fizetésemből indul ki? Miért nem kérdezi meg senki, én mit szeretnék?
– Mit akarsz? – vágott vissza Balázs. – Drága bundát? Ékszereket? Mindig is pénzcentrikus voltál!
Nóra felnevetett, de a hangja inkább volt keserű, mint vidám.
– Én? Aki öt éve ugyanazt a kabátot hordja? Aki a drogériás sminknél nem jut tovább? Aki utoljára három éve ült étteremben, a te születésnapodon? Ez volna a kapzsiság?
– Akkor minek vállaltad a magasabb pozíciót? – csúszott ki Balázs száján.
Csend zuhant közéjük.
– Tessék?
– Ha ennyire megterhel, maradhattál volna a régi helyeden. Akkor nem panaszkodnál.
– Tehát azt szeretnéd, hogy megszakadjak a munkában, de közben ne legyen beleszólásom abba, amit megkeresek?
Balázs vállat vont.
– Olyan feleséget akarok, aki érti, mit jelent a család.
– Én pedig olyan férjet – felelte halkan Nóra –, aki támogat, nem követel. Aki büszke rám, nem azt számolgatja, mennyit lehet kihasítani a fizetésemből.
Bement a szobába, ráfordította a kulcsot az ajtóra, és az ágy szélére rogyott. Hosszú ideig csak maga elé bámult, majd üzent Rékának.
„Fogalmam sincs, merre tovább.”
A válasz szinte azonnal megérkezett.
„Dehogynem. Csak félsz meglépni.”
Nóra kikapcsolta a telefont. A lakásból beszűrődtek a megszokott esti zajok: léptek a folyosón, edénycsörgés, Balázs morgása. Minden ugyanaz volt – mégis idegennek tűnt.
Hajnalban ébredt, még az ébresztő előtt. Csendben felöltözött, összekészítette a táskáját. Balázs aludt. Ránézett, és meglepődve tapasztalta: nem érez sem haragot, sem szeretetet. Csak mély, tompa kimerültséget.
A munkahelyén gépiesen tette a dolgát. Megbeszélések, telefonok, kimutatások – mintha üvegfal mögül figyelné önmagát. Ebédidőben Réka benézett hozzá.
– Döntöttél?
– Igen – bólintott Nóra. – Szükségem van egy ügyvédre. Válóperesre.
Réka nem lepődött meg.
– Tudok valakit. Megbízható. Átküldöm az elérhetőségét.
Aznap este Nóra a szokásosnál később ért haza. A konyhában Balázs és Ildikó ültek, és úgy néztek rá, mintha számon kérnék.
– Hol voltál? – kérdezte a férje.
– Dolgoztam.
– Kilencig?
– A beosztásom rugalmas. Ezt te mondtad, hogy természetes.
Ildikó megtörölte az orrát.
– Nórácska, azon gondolkodtam… talán túl sok ez neked. Nem lehetne valami nyugodtabb állást keresni? Mintha eltávolodtál volna a családtól.
Nóra leült velük szemben.
– Szeretnék valamit tisztázni mindkettőtökkel. Azért fogadtam el az előléptetést, mert azt hittem, végre valóban élhetek, nem csupán túlélhetek. Azt reméltem, hogy megengedhetek magamnak olyan dolgokat is, amikről eddig csak álmodtam, és hogy a saját életemről én hozhatok döntéseket.