Nóra az igazgatói iroda egyik székén ült, és úgy érezte, mintha a tenyere direkt most kezdene el izzadni. Gabriella ugyanazzal a kimért, udvarias mosollyal nézett rá, amelyet mindig elővett, amikor komoly bejelentésre készült.
– Nóra, kiválóan látja el a vezető menedzseri feladatait – kezdte lassan. – Szeretném felajánlani önnek az értékesítési osztály vezetését.
Nóra szíve nagyot dobbant. Öt évvel ezelőtt, amikor belépett a céghez, pontosan erről álmodott. Most mégis furcsa szorítás jelent meg a mellkasában.
– A fizetése hatvan százalékkal emelkedne – folytatta Gabriella. – Természetesen a felelősség is nagyobb lesz. Gyakrabban kell majd túlóráznia, esetenként hétvégén is dolgoznia. De biztos vagyok benne, hogy megállja a helyét.
Hatvan százalék. Nóra fejben gyorsan számolt. A hatvanezer forintos fizetés helyett közel százezer. Ez már egészen más kategória. Más lehetőségek, más élet.
– Szeretnék egy kis időt kérni, hogy átgondoljam – mondta végül kissé rekedt hangon.
Gabriella bólintott, de a tekintetében átsuhant egy halvány csalódottság.
A dohányzóban Réka már várta.
– Na? – kérdezte, miközben mélyet szívott a cigarettájába. – Megkaptad az ajánlatot?
– Igen.
– És?
– Azt mondtam, átgondolom.
Réka hitetlenkedve fújta ki a füstöt.
– Te normális vagy? Ilyen lehetőség nem jön szembe kétszer. Gondolj bele, mit engedhetnél meg magadnak! Új autó, egy rendes nyaralás, lecserélhetnéd végre a ruhatáradat. Olaszországba is el akartunk menni, emlékszel?
– De ez kötetlen munkaidőt jelentene… – bizonytalankodott Nóra.
– És? Több pénz! – Réka megragadta a vállát. – Három éve én is igent mondtam egy hasonlóra. Az elején kemény volt, nem tagadom. De belejöttem. Most saját kocsival járok, nagyobb lakásba költöztem, minden évben elutazom a tengerhez. Tényleg aprópénzért akarsz dolgozni nyugdíjig?
Nóra nem válaszolt. Tudta, hogy a barátnője nem beszél butaságot. Utoljára két éve vett magának bármit pusztán örömből. A fizetése szinte teljes egészében a közös kiadásokra, a lakásra és az állandóan felbukkanó apróságokra ment el.
– Fogadd el – zárta le Réka határozottan. – Nem fogod megbánni.
Este, hazafelé a villamoson, Nóra már listát állított össze fejben. Új telefon – a régi iPhone-ja alig bírta ki estig töltés nélkül. Kondibérlet – régóta szeretett volna újra formába lendülni. És egy utazás. Valahová, ahol napfény, meleg és tenger van.
Amikor belépett a lakásba, sült krumpli illata csapta meg. Balázs a konyhában ült az édesanyjával, Ildikóval, és élénken tárgyaltak valamit.
– Nórikám! – pattant fel Ildikó. – Milyen napod volt?
– Semmi különös – felelte Nóra, miközben levette a kabátját.
– Épp arról beszélgettünk Balázzsal – kezdte az anyós, teát töltve –, hogy a fürdőszobában teljesen tönkrementek a csövek. Jó lenne kicserélni őket. Ha már hozzányúlunk, a csempét is lehetne. Tudnátok segíteni egy kicsit?
Nóra állkapcsa megfeszült. Ildikónál a „kicsi segítség” rendszerint komoly összeget jelentett.
– Ildikó, múlt hónapban cseréltük ki az ablakokat – jegyezte meg óvatosan.
– Az más – húzta el a száját az anyós. – Az ablak az ablak, a fürdő meg fürdő.
Balázs nyugtatóan Nóra vállára tette a kezét.
– Majd megoldjuk valahogy.
Vacsora közben Nóra végül megszólalt.
– Ma előléptetést ajánlottak.
– Tényleg? – kapta fel a fejét Balázs. – Ez fantasztikus!
– Majdnem másfélszeresére nőne a fizetésem.
– Hát ez szuper! – ölelte át. – Erre inni kellene!
Nóra elmosolyodott. Jólesett a lelkesedése.
– Viszont többet kellene dolgoznom. Néha hétvégén is…
– Ugyan már, megoldod – legyintett Balázs. – A lényeg, hogy több pénz jön a házhoz.
Másnap Nóra visszament Gabriellához.
– Elfogadom az ajánlatot.
Az igazgató elégedetten mosolygott.
– Rendben. Hétfőtől az öné az osztály.
Az első hét szinte egyetlen hosszú napnak tűnt. Új feladatok, értekezletek, kimutatások, stratégiai tervek. Este kilenc–tíz körül esett haza, és gyakran még a cipőjét sem volt ereje azonnal levenni. Ám amikor hónap végén meglátta a bankszámláján az összeget, hirtelen minden fáradtság könnyebbnek látszott.
Aznap Balázs korábban ért haza. Nóra izgatottan mutatta neki a telefonját.
– Megjött a fizetésem.
Balázs arca felderült.
– Pont jókor! Így ki tudjuk fizetni a gyerekek nyaralását!
– Miféle gyerekekét? – dermedt meg Nóra.
– Dóráékét. El kéne vinni a fiúkat a tengerhez, de most nincs rá pénzük. Mi viszont már megengedhetjük magunknak, nem?
Dóra, Balázs húga, két kisfiút nevelt egy megbízhatatlan férj mellett, állandó anyagi gondokkal.
– Balázs, ez az én fizetésem – mondta Nóra lassan. – Én dolgoztam meg érte.
– És? Egy család vagyunk. Dóra a testvérem.
– Tizenkét órákat dolgozom naponta! Alig állok a lábamon! Szerettem volna végre magamra költeni!
Balázs arca elkomorult.
– Magadra? Ne légy már önző. A gyerekek egész évben erre várnak.
– Miért nekem kell fizetnem helyettük?
– Mert most már van rá lehetőségünk!
Nóra érezte, hogy belül forr benne a düh, de nem maradt energiája vitázni.
– Átgondolom – suttogta, majd bevonult a hálószobába.
Másnap Ildikó telefonált.
– Hallom, emelést kaptál! Balázs mondta. Akkor a fürdőszobát is meg tudjuk csinálni?
– Ildikó…
– Tudod jól, hogy a nyugdíjamból nem futja rá. Nektek viszont most már sokkal több a bevételetek. Balázs azt mondta, másfélszer annyit keresel!
– Nem olyan egyszerű ez – próbált higgadt maradni Nóra. – Adók, számlák, egyéb kiadások…
– Ugyan már! Én egyedül neveltem fel a fiamat, mindent érte tettem. Most tényleg nem tudtok segíteni egy idős asszonynak?
Amikor letette a telefont, Nóra sírva fakadt. Nem hangosan, nem látványosan – csak csendben, a tehetetlenségtől összeroskadva.
Másnap a munkahelyén igyekezett összeszedettnek látszani, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, és próbálta magára erőltetni azt a magabiztosságot, amelyet egy frissen kinevezett osztályvezetőtől mindenki elvárt.