– …hogy ne csak vegetáljak, hanem valóban éljek – fejezte be Nóra halkan, de határozottan.
– De a család… – próbált közbevágni Balázs.
– Hadd mondjam végig – vágott közbe Nóra, és a hangja élesebbé vált, mint eddig bármikor. – Napi tizenkét órát dolgozom. Hétvégén is felveszem a telefont. Előfordul, hogy a laptop fölött alszom el, és munkahívásra ébredek. Ezt a fizetést az egészségemmel, az idegeimmel, az időmmel fizetem meg. Ezek a forintok az én erőmből születnek. Az enyémek.
– Hogyhogy a tieid? – csattant fel Balázs. – Egy család vagyunk!
– A család számomra azt jelenti, hogy támaszt nyújtunk egymásnak – felelte Nóra. – Nem azt, hogy valaki belepusztul a munkába, miközben a többiek azt lesik, mikor kérhetnek még. Amikor vacilláltam az előléptetésen, mellettem álltatok? Bátorítottatok? Nem. Az volt az első kérdés, mennyivel nő majd a bevételem.
Ildikó szipogni kezdett.
– Hálátlan vagy…
– Hálátlan? – Nóra felnevetett, de nem volt benne vidámság. – Miért is? Mert tíz éve fizetem a számláik felét? Mert rendszeresen bevásárolok? Mert én álltam az új ablakok árát? A tévét? Vagy a bundát két évvel ezelőtt?
– Ezek apróságok…
– Apróságok? – Nóra felállt. – Akkor a fürdőszoba-felújítás is az. Oldják meg a nyugdíjból.
– Balázskám! – kiáltott Ildikó.
Balázs is talpra ugrott.
– Teljesen megőrültél? Ő az anyám!
– A te édesanyád. Nem az enyém. Ahogy Réka gyerekei is a te rokonaid. A pénz viszont az én munkám eredménye. Én döntök róla, mire költöm.
– Akkor megtagadod a segítséget?
– Nem. Azt tagadom meg, hogy kötelességem legyen mindenkit eltartanom. Ez nem ugyanaz.
Balázs arcán őszinte értetlenség tükröződött. Mintha tényleg nem értené, miről beszél.
– Akkor talán költözz külön – vetette oda keserűen.
– Lehet, hogy ez lenne a legjobb – válaszolta Nóra meglepően nyugodtan.
Ildikó felsikkantott, Balázs pedig döbbenten nézett rá.
– Ezt most komolyan mondod?
– Teljesen. Elfáradtam. Végletesen. Elegem van abból, hogy az életem nem az enyém, hogy a keresetem felett mások rendelkeznek, hogy a döntéseimet semmibe veszik. Ha a válás az ára annak, hogy visszakapjam magam, akkor vállalom.
– Te… ezt nem gondolhatod komolyan…
– De igen.
Balázs visszaült. Ildikó a mellkasához kapott. Nóra pedig furcsa, szinte lebegő nyugalmat érzett. Hónapok óta először nem szorította belül semmi.
– Nem kérek lehetetlent – folytatta. – Csak azt, hogy a saját időmmel, a pénzemmel és az életemmel én gazdálkodhassak. Segítek, ha tudok. Ha akarok. De nem parancsra, és nem olyan mértékben, ahogy ti elvárjátok.
– És Réka gyerekei? – kérdezte Balázs csendesebben.
– Van anyjuk és apjuk. Ők vigyék el őket nyaralni.
– Nincs rá pénzük!
– Nekem sem volt soha feleslegem. Mégis megoldottam.
– Kegyetlen vagy – suttogta Ildikó.
– Nem vagyok kegyetlen – rázta meg a fejét Nóra. – Csak belefáradtam abba, hogy mindig én legyek a kényelmes megoldás.
Felkapta a táskáját.
– Ma Rékánál alszom. Gondoljátok át. Ha el tudjátok fogadni a feltételeimet, maradhat minden. Ha nem, beadom a válókeresetet. Egy hetetek van.
Az ajtó halkan csukódott be mögötte.
Odakint lágy májusi este fogadta. A levegő meleg volt, az utcák ismerősek. Minden lépéssel könnyebbnek érezte magát, mintha egy évek óta cipelt, láthatatlan teher hullott volna le a válláról.
Elővette a telefonját, és felhívta Rékát.
– Átmehetek hozzád?
– Persze. Mi történt?
– Eljöttem otthonról.
Csend.
– Végleg?
– Nem tudom. Lehet.
– Gyere csak. Beszélünk.
Nóra taxiba ült, és hátradőlt az ülésen. A város esti fényei elmosódva suhantak az ablakon túl. Valahol mögötte maradt a lakás, ahol tíz évet élt. A férfi, akivel valaha boldog volt. Az élet, amely lassan kötelességgé vált.
„Mit művelek?” – villant át rajta.
Aztán egy másik gondolat követte: „Végre kiállok magamért.”
Réka borral és pizzával várta.
– Na, mesélj.
Nóra mindent elmondott. Az előléptetést, a fizetésemelést, Réka gyerekeit, a fürdőszobát, az ultimátumot. Azt, mennyire kimerült.
Réka csendben hallgatta, majd újratöltötte a poharakat.
– Tudod, mit gondolok? Végre megtetted. Ideje volt.
– Szerinted nem túlzás?
– Szerintem ezt már évekkel ezelőtt meg kellett volna lépned. Tíz éve nézem, ahogy te foltozol be minden rést. Ildikónak gyógyszert veszel, Balázs családját ajándékozod, a gyerekeknek ruhát küldesz. Mindig mindenki fontosabb nálad.
– De hát a családban ez természetes, nem?
– Az lenne, ha kölcsönös volna. Nálatok viszont te húzol minden terhet. Balázs mit tesz hozzá?
Nóra elgondolkodott. Dolgozik, igen. De a fizetése épp csak a saját kiadásaira elég. A nagyobb dolgok mindig rá maradtak.
– Azt mondja, kevesebbet keres…
– És ez felmenti minden alól? Nézz szembe vele: megszokták, hogy te mindent elbírsz. Nem rosszindulatból talán, hanem mert kényelmes. És minél többet vállalsz, annál többet raknak rád.
Nóra szemébe könny szökött.
– Csak egy normális családot akartam…
– Akkor lenne az, ha ő is ugyanígy akarná. De neki így egyszerű: van egy felesége, aki dolgozik, nem panaszkodik, és fizet. Közös szükségletek? Egy felújítás az anyjánál? A gyerekek nyaralása?
– De szeretem…
Réka hosszan nézett rá.
– Biztos, hogy szerelem? Vagy inkább megszokás?
Nóra nem felelt. Mert nem tudta.
Sokáig ültek még, beszélgettek életről, férfiakról, arról, miért hajlamosak a nők önmagukat háttérbe szorítani mások kedvéért.
– Amikor elváltam – mondta Réka éjfél körül –, azt hittem, összeomlik a világom. Aztán rájöttem, hogy csak akkor kezdtem igazán élni. A saját pénzemet magamra költöttem. A saját döntéseimet hoztam meg. És boldog voltam.
– Egy percig sem bántad meg?
– Egyetlen pillanatig sem.
Nóra végül a nappali kanapéján feküdt le. Sokáig forgolódott. A nyitott ablakon át beszűrődött a város éjszakai zaja: autók moraja, távoli nevetés, egy elsuhanó villamos csilingelése. A sötétben a plafont nézte, és azon töprengett, vajon másnap minden ugyanúgy folytatódik-e, vagy most valóban egy új élet küszöbére érkezett.