Balázs úgy korholta, mintha egy meggondolatlan diáklány állna előtte, nem pedig egy felnőtt nő.
– Komolyan mondom, Nóra, ilyet nem csinálunk. Felnőtt ember létére megszökik a kórházból? Mi lett volna, ha baj történik? Hogy érzi magát most?
– Jól… tényleg jól – felelte halkan.
– Akkor jöjjön velem.
– Hová? – torpant meg riadtan, és ösztönösen hátralépett. – Én eldöntöttem, nem megyek az onkológiára.
Balázs homloka ráncba szaladt.
– Miről beszél? Nincs magánál? Ki mondott ilyet?
– Ne próbáljon kímélni – rázta a fejét Nóra. – Hallottam. A nővérpultnál. Azt mondta valakinek, hogy Kolesnikova… vagyis én… végstádium…
– Melyik nővér? – vágott közbe értetlenül. – Ez képtelenség.
– Az ügyeletes. Épp magához indultam, kérdezni akartam valamit… aztán meghallottam, amit beszéltek.
Balázs sóhajtott.
– Rendben. Jöjjön, tisztázzuk azonnal. És kérem, ne rettegjen ennyire.
Nóra engedelmesen követte. Ahogy belépett az épületbe, a fertőtlenítő jellegzetes szaga újra összeszorította a gyomrát. A félelem visszakúszott belé. Az orvosi szobában leült, de úgy érezte, bármelyik pillanatban felpattan és elrohan. Már az ajtó felé indult, amikor Balázs visszaért, és majdnem összeütköztek.
– Nézze csak – tette elé két kórlapot az asztalra.
Mindkettőn ugyanaz a vezetéknév állt. Nóra először nem értette. Aztán meglátta a különbséget: Kolesnikova Nóra Alexandra… és Kolesnikova Emese Albertina. Azonos születési év, 1971.
Lassan felemelte a tekintetét. Balázs halvány mosollyal figyelte.
– Látja? Nem ritka név. Előfordul az ilyesmi. Volt már két páciensem, akiknek még a keresztnevük is megegyezett, ráadásul egy utcában laktak. Csak az évszám különbözött. El tudja képzelni?
– Akkor… nincs daganatom? – suttogta Nóra. – Egészséges vagyok?
– Azért teljesen sértetlen nem – jegyezte meg játékosan Balázs. – Egy petevezetőt el kellett távolítanom. De más komoly problémája nincs.
Nóra felugrott, odalépett hozzá, és hirtelen átölelte. A könnyei most már feltartóztathatatlanul folytak.
– Remélem, ezek az öröm könnyei – nevetett fel zavartan Balázs. – Üljön vissza. – Finoman lefejtette magáról, leültette, majd vizet hozott neki.
– Néha az élet csak figyelmeztet – mondta csendesebben. – Mintha azt üzenné: ha nem változtatunk, egyszer valóban bekövetkezhet az, amitől félünk. Gondolja végig.
Nóra olyan hevesen bólogatott, hogy megszédült.
– Értem. Köszönöm. És kérem… a nővéreket ne érje emiatt hátrány.
Amikor kilépett az utcára, már mosolygott. Az ég beborult, apró szemerkélés indult. Hagyta, hogy az esőcseppek az arcára hulljanak, és közben úgy érezte, mintha most kapta volna vissza az életét.
Otthon képtelen volt egy helyben maradni. Elmosogatott, betette a mosást, rendet rakott a konyhában. Legszívesebben dalra fakadt volna – pedig néhány órával korábban még a saját temetését képzelte el, sőt végrendeletet akart írni. Most mindez távoli, rossz álomnak tűnt.
Este megszólalt a csengő. Márk állt az ajtóban.
– Miért nem vetted fel a telefont? – kérdezte.
Nóra akkor döbbent rá, hogy elfelejtette kivenni a számát a tiltólistáról.
– Ne haragudj…
– Eljöttem otthonról – mondta halkan. – Végleg.
Csak ekkor vette észre a bőröndöt a lábánál.
– Miért most?
– Mert nem tudok tovább kétfelé szakadni. Nem megy nélküled. – Megvonta a vállát, de a hangja remegett.
– Én sem bírom nélküled – lépett hozzá Nóra, és hozzásimult.
– Tudod… – kezdték egyszerre, majd mindketten elnevették magukat.
Aznap este Nóra megértette: az élet a legszigorúbb tanár, de a leckéi felbecsülhetetlenek. Amikor úgy érezzük, minden szétesik körülöttünk, talán csak finoman terel bennünket a helyes irányba – ahogy Gergő írta.
És ahogy Réka fogalmazott: nem születtünk sebezhetetlennek, és nem kaptunk örökkévalóságot ajándékba. Csak ezt a tökéletlen, mulandó életet, amelyet kár volna állandó boldogtalanságban eltékozolni. Meg kell találni az egyensúlyt, észrevenni az apró győzelmeket, és menni tovább. A nap akkor is ott van az égen, amikor éppen nem látjuk.