A döbbenettől majdnem felpattant az ágyon, de ahogy megfeszültek a hasizmai, éles fájdalom hasított belé, és visszahanyatlott.
– Mi lepődött meg ennyire? – kérdezte az orvos figyelmesen.
– Én… Azt mondták nekem, hogy meddő vagyok.
Az orvos arcán alig észrevehető mosoly suhant át.
– Ez önmagában még nem zárja ki sem a méhen kívüli, sem a rendes terhesség lehetőségét. Az élet produkál meglepetéseket, higgye el. Maradjon bent néhány napig megfigyelésen.
– Felkelhetek egyáltalán?
– Sőt, kell is mozognia. Csak mértékkel – felelte, majd távozott a kórteremből.
Nóra magára maradt a gondolataival. Hiszen évekkel ezelőtt közölték vele, hogy nem lehet gyermeke. A férje is erre hivatkozva lépett ki a házasságukból – bár inkább kényelmes indok volt ez a félrelépésére. „Lehetséges, hogy mégis teherbe eshettem volna?” – cikázott át rajta a gondolat. Aztán rögtön lehűtötte magát. „Ugyan már… negyvenkét éves vagyok. Nem most kellene anyaságról ábrándoznom.” Bosszantotta, hogy nem kérdezett rá rögtön az orvosnál.
Óvatosan felült, lelógatta a lábát az ágyról. A papucsa ott várta a padlón, a köntöse a háttámlára terítve. Valószínűleg a mentősök hozták be vele együtt. Igazi fájdalmat nem érzett, inkább tompa húzódást a hasában.
Magára terítette a köntöst, belebújt a papucsba, és lassan talpra állt. A világ kissé imbolygott körülötte. „Az altatás utóhatása” – állapította meg magában. Ekkor észrevette, hogy a zsebe nehezebb. Belül ott lapultak a lakáskulcsai és az iratai. „Tehát bezárták az ajtót” – futott át rajta megkönnyebbülten.
A mosdónál nem volt tükör, így csak végigsimított a haján, hogy valamennyire rendezettnek tűnjön, majd kilépett a folyosóra. Lassan haladt végig, megállt az orvosi szoba ajtajánál, de az zárva volt; a kulcs a zárban lógott. Továbbindult a nővérpult felé, hogy megtudja, mikor jön vissza az orvos, és egyáltalán mi a neve.
Alig tett pár lépést, amikor újra megszédült. A gyomra összerándult, hányinger kerülgette. Mielőtt elérte volna a pultot, leült a kis társalgó egyik kanapéjára.
„Vajon Márk örült volna, ha megtudja, hogy teherbe eshettem tőle?” – merült fel benne a kérdés. Öt éve ismerték meg egymást. Már az elején tisztázta, hogy nős, és későn alapított családot; kislánya még óvodás volt akkor.
A kapcsolatuk gyorsan és szenvedélyesen bontakozott ki. Nóra nem áltatta magát. Többször megpróbált kilépni ebből a viszonyból. Márk ilyenkor megsértődött, eltűnt, majd néhány hét múlva újra felbukkant. Kezdetben azt ígérte, hogy elválik, ha a lánya nagyobb lesz, és a felesége visszamegy dolgozni. A kislány azonban iskolás lett, a feleség munkába állt, ő pedig maradt a helyén. Nóra egy idő után már nem kérdezett semmit. Mindig megfogadta, hogy ez az utolsó alkalom, mégis újra ajtót nyitott neki.
A gondolataiból halk beszélgetés zökkentette ki. A nővérpultot nem látta a sarokból, és eleinte nem is figyelt oda – egészen addig, amíg meg nem ütötte a fülét a saját neve.
– Képzeld, a műtét közben Balázs talált nála egy daganatot. Hatalmasat – mondta egy élénk hang, amelyről felismerte a piros arcú, copfos nővért.
– És mi lett? – kérdezte egy fiatalabb hang.
– Semmi. Összevarrták, ennyi. Balázs szerint végstádium. Holnap átszállítják az onkológiára ezt a Kolesnikovát. Pedig még nem is idős. Azt mondta, nem sok ideje maradt.
– Szegény… – hallatszott a válasz.
A további szavak elmosódtak. Nóra fejében zúgás támadt, mintha harang kondult volna meg benne újra és újra: daganat… végstádium… onkológia. Forróság öntötte el, a hányinger visszatért. „Hiszen én vagyok Kolesnikova. Rólam beszélnek. Rákos vagyok? Holnap elvisznek az onkológiára? Az orvos miért nem mondta? Talán nem akart megijeszteni?”
A gondolatai szétestek, egész teste remegett. Nehezen feltápászkodott a kanapéról, a falba kapaszkodva visszavánszorgott a kórterembe, és kimerülten zuhant az ágyára. A kétségbeesés és a rettegés fojtogató könnyeket csalt a szemébe.
Amikor a szobatársa visszatért, Nóra az ablak felé fordította az arcát, hogy ne kelljen találkoznia a tekintetével.