Nóra éles, hasító fájdalomra riadt fel. Álmodott valamit az imént – fontos volt, szinte már meg is értette az üzenetét –, de az erős görcs egy pillanat alatt kitörölte az emléket. Ilyen kínzó érzést még sosem tapasztalt a hasában, a fájdalom egészen a derekáig sugárzott.
Mozdulatlanul feküdt, és próbálta figyelni, csillapodik‑e a gyötrő lüktetés. Úgy tűnt, enyhül valamelyest. Óvatosan felült az ágy szélére, ám amint talpra akart állni, újabb éles nyilallás szelte ketté a testét. Felszisszent, majd lecsúszott a padlóra. Négykézláb kúszott a komódig, ahol töltőn hagyta a telefonját.
Térdelve hívta a mentőket, egyik kezével a padlón támaszkodva. „Nyugalom, mindjárt ideérnek, csak maradj csendben” – ismételgette magában. Aztán beléhasított a felismerés: az ajtó zárva van. Valahogy ki kell nyitnia. Centiről centire araszolt az előszobáig. A fájdalom lüktetve perzselt benne, mintha belülről égetné valami.
Megpróbált felegyenesedni, hogy elfordítsa a zárat, de a görcs újult erővel csapott le rá. Könnyek gyűltek a szemébe. Rádöbbent, mennyire félelmetes az egyedüllét – nem azért, mert nincs, aki vizet nyújtson, hanem mert nincs, aki ajtót nyisson, amikor az élet múlik rajta. Véresre harapta az ajkát, összeszedte minden maradék erejét, és végül sikerült elfordítania a kulcsot. Az ajtó kitárult, ő pedig elveszítette az eszméletét.
Kábult félálomban foszlányokat hallott maga körül, kérdések úsztak be a tudatába. Talán válaszolt is rájuk – vagy csak képzelte.
Egy kórteremben tért magához. Az ablakon alacsonyan tűző, őszi napfény vakította el. Reflexből elfordította a fejét, de a szegycsontja alatt tompa fájdalom jelezte, hogy a teste még nem heverte ki a történteket. A hasa puffadtnak és nehéznek tűnt, bár a korábbi kín szinte teljesen eltűnt.
Nem is olyan régen, amikor ismét szakítani próbált Márkkal, úgy érezte, jobb lenne meghalni, mint tovább élni így. Férj nélkül, gyerek nélkül, teljes magányban – mi értelme ennek az egésznek? Az éjszaka azonban megmutatta, mennyire ragaszkodik az élethez. Rettenetes belegondolni, hogy valaki egyedül, váratlanul távozhat ebből a világból.
– Felébredt? Szólok a nővérnek – hallatszott egy hang.
Nóra odafordult. A másik ágyon egy testes, nehezen meghatározható korú asszony feküdt, kék alapon sárga virágmintás flanel köntösben.
Nem sokkal később egy fiatal ápolónő lépett be a kórterembe.
– Hogy érzi magát? – kérdezte kedvesen.
Az arca piros volt és üde – talán a rózsaszín sapka tette még fiatalosabbá.
– Egész jól – felelte Nóra bizonytalanul. – De mi történt velem?
– A doktor úr mindjárt mindent elmagyaráz – válaszolta a lány, és az ajtó felé indult.
Nóra észrevette a derekáig érő, vastag, szőke fonatot a hátán. Meglepődött: tényleg hordanak még a lányok ilyen hosszú copfot?
– A nőgyógyászaton van – szólalt meg a szomszéd ágyon fekvő asszony. – Úgy két órája hozták be. Aludt rendesen, az biztos.
„Kislány.” Régóta nem szólították így. Többször inkább „hölgynek” vagy „asszonynak” nevezték a boltban és a buszon. Negyvenkét évesen néha úgy érezte, mintha idő előtt megöregedett volna. Talán ezért hárította el mindig, ha valaki új ismeretséggel próbálta összehozni. Azt mondogatta, hogy az ő ideje már elmúlt, nincs szüksége senkire. Mégis, amikor Márktól akart elszakadni, a férfi újra és újra visszatért hozzá.
– Hogy van most? – lépett be egy ötven év körüli orvos.
– Doktor úr, mi történt? Megműtöttek? Altatásban voltam? Olyan, mintha egy léggömböt nyeltem volna le – hadarta Nóra.
– Semjénné, a kötözőbe várják – fordult az orvos a szomszédhoz.
Az asszony kelletlenül feltápászkodott, megigazította köntösét, és elhagyta a kórtermet.
Nóra hálásan nézett az orvos fáradt tekintetébe.
– Hasi feltáró műtétet kellett végeznünk – mondta nyugodtan. – Méhen kívüli terhessége volt, a petevezeték megrepedt.
– Hogy lehetséges ez? – bukott ki belőle döbbenten a kérdés.