– Mi történt, sírsz? Hívjak valakit? – hajolt közelebb a szobatársa.
– Nem kell – felelte Nóra rekedten, majd felült, és minden további magyarázat nélkül kiment a folyosóra.
Lassan leereszkedett a lépcsőn a földszintre. Odakint szokatlanul enyhe idő fogadta, a nap még szeptemberben is melegen sütött. Kilépett a kórház elé. A parkban betegek sétáltak, némelyek padon ültek pléddel a térdükön, mások hozzátartozókkal beszélgettek. Senki sem figyelt fel rá, mintha láthatatlan volna.
Nem. Ő nem megy sehova, főleg nem az onkológiára. Mit is mondott az orvos? Hogy kevés ideje maradt? Eszébe villant az édesanyja utolsó időszaka. A műtét után háromhetente feküdt be kemoterápiára. Majdnem harminc kezelésen esett át. A végén már ő maga mondta ki, hogy elég. Elfáradt. A teste feladta a harcot, és napról napra csak romlott az állapota.
Nóra megtorpant, és visszanézett a kórház szürke épületére. Nála semmi nincs, csak ami a köpeny zsebében lapul: a lakáskulcs és a személyije. Nem akar úgy járni, mint az anyja. Nem tudná végigcsinálni. Egyszerűen elsétál innen. És elindult a kerítés irányába.
Azt a kevés időt, ami talán még hátravan, otthon tölti. Legalább a haja megmarad. Gyalog ment, időnként leült egy-egy útba eső padra pihenni, de a hideg hamar áthűtötte. Mégiscsak ősz van. Az arra járók furcsán méregették, de nem törődött velük. Ugyan mit számít már, ki mit gondol róla?
Amikor hazaért, első dolga volt beállni a zuhany alá, és lemosni magáról a kórház jellegzetes, fojtogató szagát. Utána erős teát főzött. A hasa sajgott, de elviselhetően.
Hol sírás tört rá, hol teljes közönybe süllyedt. Mit kapott ő az élettől? Ki kíséri majd utolsó útjára? Ki visz virágot a sírjára? Senkije sincs… talán csak Márk emlékezne rá.
Napokon át szinte ki sem mozdult az ágyból. Csak akkor kelt fel, ha innia kellett vagy ki kellett mennie a mosdóba. A harmadik nap reggelén azonban meglepően kipihenten ébredt. Erősnek érezte magát. Hosszan nézte a tükörben a saját arcát. Anyja a végén csontsovány lett, bőre sárgás árnyalatot vett fel. Rajta semmi ilyesmi nem látszott.
Világéletében vékony volt. Nem csoda – válás, az anyja betegsége és temetése, a Márkkal való viharos kapcsolat… Bár ha őszinte, mellette volt igazán boldog. A gondolatra összeszorult a torka. Felkapta a telefonját, és letiltotta a számát. Az ajtót sem fogja kinyitni neki. Emlékezzen rá így.
Körbejárta a lakást. Végrendeletet kell írnia. Inkább az anyja unokatestvére örököljön, mint idegenek. Felhívta a közjegyzőt, és időpontot kért. Nincs sok mindene: egy karikagyűrű és egy pár arany fülbevaló. Ennyi az összes vagyona. Egész életében bundáról álmodott, de sosem jutott el odáig, hogy vegyen egyet.
Miután mindezt elintézte, furcsa megkönnyebbülés töltötte el. Sütött magának egy tojást, és jóízűen megette.
Az éjszaka anyjával álmodott. Olyannak látta, amilyen a betegség előtt volt: egyenes tartású, határozott tekintetű asszonyként. Ugyanazzal a szigorú pillantással nézett rá, mint amikor nem volt vele elégedett.
– Anya! Hogy vagy?
– Nekem már jó. De te…
– Mit rontottam el? – kérdezte kétségbeesetten.
Saját kiáltására riadt fel. A szíve vadul vert.
Felkapcsolta az éjjeli lámpát, de többé nem jött álom a szemére. Próbálta megfejteni az álom üzenetét.
Pontosan így nézett rá az anyja akkor is, amikor hetedikben Nóra ellógott óráról moziba. Egy ismerős lebuktatta, és komoly büntetés lett a vége.
De most mit csinált rosszul? Talán ki kellene mennie a temetőbe. Azt mondják, a halottak akkor jelentkeznek álmunkban, ha rég nem látogattuk meg a sírjukat.
Másnap buszra ült, és kiment a temetőbe. A járat elhaladt a kórház előtt, ahová a mentő vitte. Valami belső késztetés hatására hirtelen leszállt a megállónál. Megállt az épület előtt, tanácstalanul. Mit keres ő itt?
– Kolesnikova! Hová tűnt a kórházból? Ez így nincs rendjén – hallotta hirtelen Balázs hangját maga mögött. – Mi lett volna, ha komplikáció lép fel? És nekem kell felelnem magáért? Megnyitottam a táppénzes papírját, erre maga szó nélkül eltűnik…