— Tedd le azt a telefont azonnal!
— Kérem, hagyjanak már… hadd mondjam el végig! — hallottam Márk kétségbeesett kapkodását. — Szóval… idejött a bőröndjeivel, és egyszerűen nem hajlandó elmenni. Fogalmam sincs, mit csináljak… hívjam a rendőrséget? De hát mégiscsak rokon…
— Ne csinálj semmit — feleltem, miközben elzártam a gázt a tűzhelyen. — Azonnal indulok. Próbáld meg teljesen figyelmen kívül hagyni. Ne állj vele szóba. És eszedbe ne jusson elmenni otthonról, bármi lehet.
Kapva-kapkodva öltöztem fel, beültem az autóba, és padlógázzal indultam Márk lakása felé. Amikor beléptem, úgy nézett ki, mint akit rémálomból rángattak fel: sápadt volt, zavart, a tekintete ide-oda cikázott. Egész életében arra neveltem, hogy tisztelje az idősebbeket, most pedig ez a nevelés bénította meg — képtelen volt egyetlen határozott szót is szólni Nórának. Ő eközben már otthonosan sürgött-forgott a konyhában, kavargatott valamit a lábosban, és hamisan dúdolt magában.
— Háromig számolok — mondtam hangosan, ahogy beléptem a konyhába, még a cipőmet sem vettem le. — Mire kimondom, hogy három, eltűnsz innen. Ha nem, rendőrt hívok, és bírósági úton kérem a távoltartást a fiamtól. Érted, te élősködő?
Őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy létezik-e nálunk pontosan ilyen jogi megoldás, de Nóra, az el nem végzett egyetemével és egész életében másokra támaszkodó létformájával, végképp nem lehetett képben ezzel kapcsolatban. Nem akartam botrányt vagy dulakodást, csak ráijeszteni. De ha nem használ, készen álltam arra is, hogy szó szerint kirángassam a lakásból — csak szálljon le a fiamról.
— Ne próbálj engem megfélemlíteni, Dórácska — csilingelte mézes hangon, miközben tovább kavarta a fazék tartalmát, mintha mi sem történt volna.
Abban a pillanatban világossá vált számomra, hogy vele beszélni teljesen felesleges. Egész életében elég volt egy sértődött arckifejezés vagy néhány krokodilkönny, és máris megkapott mindent. Testben felnőtt, fejben viszont megrekedt egy hisztis kamasz szintjén.
Megvártam, amíg odébb lép a tűzhelytől — nem akartam balesetet —, aztán határozottan megragadtam a karját. Amikor sikítani kezdett, nem engedtem el, hanem elszántan húztam az ajtó felé.
— Jegyezd meg jól, kedves húgom — sziszegtem az arcába. — Anyánknál te vagy a kedvenc, akinek mindent szabad. De nekem van egy fiam, és ő mindennél fontosabb. Ha még egyszer betörsz ide, saját kezűleg rángatlak be a rendőrségre. Olyan ügyet varrnak a nyakadba, hogy évekig emlegeted.
Rögtönöztem, de a hangomból egyértelműen kihallatszott, hogy nem viccelek. Amikor kitessékeltem a folyosóra, megparancsoltam neki, hogy azonnal szedje össze a cuccait, amiket addigra már mindenfelé szétdobált. Erre leült a földre, zokogni kezdett, csavargatta a kezét, és teljes hangerővel előadta a szokásos jelenetet. Mellette álltam, karba tett kézzel, és kivártam. Nem volt új műsor — gyerekkorunk óta ezt csinálta. Csak eddig mindig működött. Most nem.
Márk döbbenten figyelte a jelenetet, tágra nyílt szemmel nézte az őrjöngő nagynénjét. Amikor Nóra kifáradt a sírásban, szótlanul felállt, összeszedte a holmiját, és jéghideg hallgatásba burkolózva elhagyta a lakást.
— Talán nem kellett volna ennyire keménynek lenni… — szólalt meg bizonytalanul Márk. — Sajnálom őt.
— Pont erre játszott, kisfiam — válaszoltam halkan. — Én jól ismerem őket. A nénédet is, meg a nagymamádat is. Hidd el, másképp nem lehetett volna elintézni. Most pihenj egy kicsit. Én megyek. A tűzhelyet kapcsold le. Ha még egyszer felbukkan, azonnal hívj — akkor már rendőrrel jövök.
Este anyám telefonált, és hatalmas balhét akart rendezni, de nem voltam hajlandó végighallgatni. Kinyomtam. Haragudjanak csak, ahogy akarnak. Évekig hagytam, hogy kényelmesen éljenek az én rovásomra — az én hibám volt. De azt, hogy a fiamon élősködjenek, soha nem fogom eltűrni.