Saját tapasztalatból beszéltem: diákként magam is megjártam a kollégiumot, és finoman szólva sem a nosztalgia jut róla eszembe. Van, akinek bejön ez az életforma, másoknak elviselhetetlen. Egyesek gond nélkül megosztanak mindent idegenekkel, mások képtelenek erre. Akárhogy is, Nóra követelését még csak mérlegelni sem állt szándékomban; dühönghetett volna, amennyit csak akart.
Alig telt el fél óra, amikor megcsörrent a telefonom. Anyám volt az, és már az első mondatával nekem esett. A filmről azonnal letettem, egy mozdulattal kikapcsoltam, és végleg lemondtam arról, hogy valaha a végére érjek.
— Nagyon megbántottad a húgodat — vágta a fejemhez. — Mit mondtál neki? Zokog, képtelen megnyugodni.
— Semmi különöset — feleltem higgadtan. — Egyszerűen nemet mondtam arra, hogy beköltözzön a lakásomba. Elegem van abból, hogy mindent elviselhetetlennek nevez, miközben saját otthonért egy fillért sem tett félre.
— És szerinted ez ok arra, hogy így kikészítsd?
— Anyu, engem nem érdekelnek az ő sértett érzelmei.
— Igen, észrevettem — mondta fagyosan. — Úgyis üresen áll az a lakás, beengedhetted volna pár évre.
— Mióta áll üresen? — kérdeztem vissza döbbenten. — Korábban bérlők laktak benne, most pedig a fiam költözik oda. A te unokád, ha esetleg elfelejtetted. Ráadásul az egyetlen. Vagy szerinted teljesen rendben lenne őt félrerakni csak azért, hogy Nórának jó legyen? És ne gyere nekem a kollégiummal: nem vidéki, nem is járna neki. De még ha járna is… képtelenség ott laknia, amikor saját lakása van.
— Hagyd már, hogy végigmondjam, Dóra! Nórának most nagyobb szüksége van rá, neki kell egzisztenciát építenie…
— És Márknak nem? Hová vigye majd a barátnőjét, a pályaudvarra? Te mondod majd meg neki személyesen, hogy a szerető nagymamája kirakja a lakásából, amihez jogilag közöd sincs?
Anyám nagyot sóhajtott.
— Felesleges veled beszélni… mintha falnak beszélnék.
— Pontosan így viselkedtek ti Nórával is. Ha szerettek értelmetlen drámákat gyártani, tegyétek, de engem és a fiamat hagyjátok ki belőle. Oldjátok meg a saját életeteket. Elég, hogy mindketten pénzt szivattyúztok belőlem — számotokra nem lány és testvér vagyok, hanem egy járó pénztárca.
Ezúttal én nem köszöntem el. Anyám szűklátókörűsége annyira felbosszantott, hogy egyszerűen letettem. Miért kell egyáltalán beleszólnia két felnőtt nő vitájába? Tényleg képtelenek lennénk magunk rendezni a konfliktusainkat? Ráadásul még oldalt is választott — teljesen értelmetlenül.
Néhány nappal később bevittem Márkot a városba, és komolyan megígértettem vele, hogy normálisan fog élni: rendet tart, nem él túlélőüzemmódban, nem gyorsételen tengődik, és ha bármi gond adódik, azonnal hív.
Miután elbúcsúztunk, munkába indultam, és megint bebizonyosodott számomra, hogy jó döntés volt külön lakásba költöztetni. Olyan dugóba kerültem, hogy ennyi idő alatt már a fél napi teendőimet elintézhettem volna.
Megkértem, hogy az elején minden este jelentkezzen. Nem ellenőrzésnek szántam, csak az anyai idegességemet akartam csillapítani. Pontban kilenckor mindig hívott, amikor már otthon voltam.
Szombaton azonban már ebédidőben csörgött a telefonom. A tűzhely mellett álltam, tésztát főztem, és azonnal összeszorult a gyomrom. Márk nem az a típus, aki csak úgy csevegni telefonál.
— Anya… — hallottam a hangján, hogy feszült. — Itt van… Nóra néni…
— Ne árulkodj már! — harsant bele egy éles női hang a háttérből, ingerülten félbeszakítva.