Mihály hangja, amelyet eltorzított a düh, úgy hasított Eszter fülébe, mintha késsel vágták volna meg, pedig a telefont szorosan a füléhez nyomta a zsúfolt, ünnep előtti szupermarketben. Ösztönösen elemelte magától a készüléket, miközben a jól ismert gombóc – a szégyen, a félelem és a dermesztő kimerültség keveréke – újra felkúszott a torkába.
– Boltban vagyok – préselte ki magából érzelemmentesen, miközben a mellkasához szorított egy vekni kenyeret és egy üveg olívabogyót, amelyet egy ideges férfi próbált kirántani a kezéből. – Késni fogok. A pénztáros nem tud visszaadni ötezer forintból.
– Hazudsz, ahogy levegőt veszel! – ordított Mihály. – Már egy órája „késel”! Anyám vérnyomása az egekben, apám tajtékzik, a nővérem itt van a férjével meg a gyerekekkel, mindenki üvölt, hogy éhes. És ajándékot se felejts el senkinek! Apámnak különösen – rendes konyakot. Fél óra múlva itt legyél, és a roskadozó asztalt akarom látni! Világos?
Kattanás. A vonal megszakadt. Eszter megállt a kijáratnál, és hagyta, hogy elfolyjon mellette az emberek áradata: kosarakban pezsgő, mandarin, csillogó díszek. Mindenki sietett valahová, mosolygott, vitázott a majonézes saláta titkáról. Benne viszont csak jégcsendes üresség maradt. A kiabálás utáni némaság.
Ma káosz volt a munkahelyen. Év vége van. Későn szabadultam – mondta volna. De a telefon már néma volt.
Lassan a táskájába csúsztatta a készüléket, a pénztárca mellé, ahol két darab kétezres lapult – ennyi maradt a reggel megkapott fizetéséből. Konyak? Jó minőségű? Ennyiből legfeljebb gyerekpezsgőre és pár virslire futná. Közben a fiának, Leventének új építőjáték kellett volna (a régit Mihály egy hónapja törte darabokra egy dührohamban), a lányának, Nórának egy baba („ne valami ócskát, hát sajnálod a saját gyerekedtől?”), az anyósnak egy kendő, mert nemrég célozgatott rá, az apósnak pedig az a bizonyos ital. És még az étel az asztalra, amelynek „ropognia” kell.
A hideg falnak dőlve állt, és nézte, ahogy idegen ünnepek úsznak el mellette nejlonzacskókban. Aztán megpillantotta magát egy tükröződő oszlopon. Fakó, beesett arc. Szem alatti karikák, amelyeket az alapozó sem fedett el. Egy kopott kabát, öt évvel ezelőttről, még a házasság előttről. „Disznó” – visszhangzott benne.
A szó izzó szögként fúródott a szívébe. És a megszokott, tompa fájdalom helyett valami más mozdult meg odabent. Megrezdült. Emlékek tolultak fel.
Nem a mai ordítás volt az első. Hanem az, egy hónappal az esküvő után, amikor odaégette a fasírtot. Aztán amikor „rosszul” nézett a barátjára. Amikor előbb lányt szült („örököst akartam!”), majd négy év múlva fiút, aki mégis „nyámnyila és gyenge” lett. Felrémlettek a „nevelő célzatú” pofonok a gyerekeknek, a lenéző mondat: „semmit sem értesz a való élethez”, a nehéz, alkoholos kéz, amely véletlenül úgy lökte meg, hogy a földön kötött ki. A pénz fillérre pontos ellenőrzése, minden lépésének számonkérése. És az anyja sóhaja: „Mihály heves természet, tűrd el, drágám. A férfi a házban mindig tudja, mi a rend.”
Eszter tűrt. A gyerekekért. A „teljes család” kísértetéért. Azért, hogy ne kelljen a saját szüleitől hallania: „Megmondtuk előre, eleinte a tenyerén hordozott. Te választottad.”
És most itt áll ebben az ünnep előtti pokolban, két darab kétezressel a pénztárcájában, miközben benne valami lassan, de megállíthatatlanul kezdett összeszorulni, mintha készülne valamire, aminek eddig nem adott nevet.