Gyerekkoromban sem, felnőttként pedig végképp nem tudtam megérteni, miért képes egy anya két gyerek közül csak az egyiket igazán szeretni. Mi értelme több gyermeket vállalni, ha a figyelem és a gyengédség kizárólag egyetlennek jut? Talán azért, mert én vagyok az idősebb, eleve selejtnek számítok? És ha így van, akkor miért kell mindezt az én fiamnak is elszenvednie, aki ráadásul anyám szemében az egyetlen unoka?
A húgomat, Nórát, anya mindig különös, már-már beteges odaadással óvta. Nem is csoda, hogy Nórából egy afféle szobanövény lett: létezett, de csak egyetlen szót ismert igazán – „adj”. Szerinte mindenki tartozott neki: anya, amiért megszülte, én pedig azért, mert idősebb vagyok. A családi feszültségek végül közvetve a házasságomat is szétmarcangolták: a férjem részben emiatt ment el.
– Elegem van abból, hogy állandóan pénzt adsz nekik – vágta a fejemhez egy este, amikor leültünk egy „komoly beszélgetésre”, azok közül, amelyek ritkán végződnek jól. – Amint baj van, rohansz segíteni. Közben rám már sem időd, sem energiád nem marad.
Nekem is megvoltak a saját sérelmeim vele szemben: az anyja folyamatosan beleavatkozott az életünkbe. Így két, végletesen elégedetlen ember végül meghozta a döntést, hogy külön utakon folytatja. Azt szoktam mondani, hogy ő hagyott el, mert én valószínűleg még sokáig tűrtem volna. A türelmem határtalan. Neki viszont elfogyott – és talán ez így volt a legjobb. Csendesen váltunk el, jelenetek nélkül: a lakást nekem hagyta, magával vitt néhány műszaki holmit, majd elköltözött egy másik városba, hogy új családot alapítson. A közös fiunkról, Márkról alig érdeklődött: küldött némi pénzt, és évente egyszer feltette a kérdést, hogy „minden rendben van-e”.
Márk akkoriban még egészen kicsi volt, az apjára szinte nem is emlékszik. Én idővel összeszedtem magam, talpra álltam, és lépésről lépésre osztályvezetői pozícióig jutottam. A lakásból később kiköltöztem egy házba, amelyet már az előléptetésem után vettem meg – mindig is vonzott az agglomeráció nyugalma. Márknak is jót tett a környezet, ráadásul a közelben egy egészen jó iskola működött.
A városi lakást végig kiadtam, a bérleti díj pedig a ház hitelének törlesztésére ment. Eladhattam volna, és egy csapásra lezárhattam volna az adósságot, de tudatosan megtartottam: Márknak szántam. Egyetemre készült, a lakás elhelyezkedése pedig ideális volt. Nem volt biztos, hogy kap kollégiumi férőhelyet, az ingázás hosszadalmas és fárasztó lett volna, én pedig már nem tudtam volna naponta furikázni – a város másik végéből órákig tartott volna beérnem a munkába.
Őszintén szólva, minden a lehető legjobban alakult. Márk betöltötte a tizenhetet, közeledtek az érettségik. Ha nem sikerül a felvételi, dolgozik egy évet, készül, és újra próbálja. Ha bejut, annál jobb: a városban biztos alapja lesz. A lakás kétszobás volt, így megengedtem neki, hogy lakótársat fogadjon, a pénzt pedig tegye félre magának. Vagy ki tudja, talán az egyetemen megismer majd valakit, és nem kell albérletről albérletre vándorolnia.
A rokonságomnak azonban egészen más elképzelései voltak.
Márk jól teljesített a vizsgákon, így napokon belül költözni készült. A lakást két héttel korábban már felszabadítottam a bérlők után. Végigjártuk az üzleteket, beszereztük mindazt, amire az önálló élethez szüksége lehetett. Megígértem, hogy eleinte hetente egyszer meglátogatom, később pedig – amikor már belerázódik – hagyom élni a saját életét. Nekem is jól jött volna az idő: a házban felújítást terveztem, és végre magamra is gondolni akartam. Még randizni is eszembe jutott újra – elvégre a fiam felnőtt, a karrierem rendben, saját otthonom van.
Néhány nappal az indulás előtt még azt hittem, hogy minden nyugodt mederben halad tovább.