Néhány nappal Márk indulása előtt, amikor a bőröndök már ott sorakoztak becsomagolva az előszobában, váratlanul megcsörrent a telefonom. Nóra volt az.
Ő általában csak akkor keresett, ha pénzre volt szüksége. Az egész lénye olyan volt, mint egy affektáló porcelánvirág: nagy szemekkel pislogott, bájosan mosolygott, és türelmesen kivárta, míg valaki elé teszi mindazt, amire vágyott, lehetőleg dísztálcán. A férfiak sokszor bedőltek ennek a stílusnak, mégis valahogy sosem alakult ki körülötte tartós kapcsolat. Hogy miért, azt máig nem értem. Férjnél soha nem volt, az élete nagy részét az anyjával élte le. Volt ugyan egy rövid időszak, amikor egy másik városban tanult, kollégiumban lakott, de az egyetemet hamar otthagyta, és visszaköltözött a régi, jól ismert falak közé.
— Szervusz, Lenusik! — csilingelte bele a kagylóba.
Ez volt az egyik legidegesítőbb szokása: képtelen volt a rendes nevemen szólítani. Hol Lenusik voltam, hol Lenusénka, hol Lenulécska vagy Lenuskácska — a fantáziája kifogyhatatlan volt, az idegeim viszont végesek.
— Szia — feleltem röviden.
Néhány másodpercig csak hallgattam a vonal túlsó végén a bizonytalan szuszogását. Nem voltam hajlandó kisegíteni: beszéljen ő, ha már telefonált. Ráadásul ráértem, akár fél óráig is eltűrtem volna a kínos csendet.
— Anyu mondta, hogy kipakoltad a lakást, elmentek a bérlők — szólalt meg végül, mintha nagy nehezen összeszedte volna magát.
— Igen — erősítettem meg. — Márk felvételt nyert az egyetemre, ott fog lakni. Miért kérded?
— Csak hát arra gondoltam, Lenuskám… tudod… hogy akkor én beköltözhetnék oda — mondta hirtelen lendülettel. — Elegem van abból, hogy anyámmal élek. Ahogy öregszik, egyre elviselhetetlenebb, állandóan zsémbel, mindenbe beleszól. Ráadásul van egy pasim is, de hozzá se tudom vinni, mert anyu azonnal közölte, hogy férfi be nem teszi a lábát a lakásába. Így mégis hogyan rendezze el az ember a magánéletét? Az utcán?
— Állj meg egy pillanatra, Nóra — vágtam a szavába. — Ez mind szép és jó, de a lakást a fiamnak adtam.
— Ugyan már — vágta rá azonnal. — A fiad elfér a kollégiumban is. Nekem sokkal nagyobb szükségem van arra a lakásra.
— Elment az eszed? — kérdeztem halkan, de keményen. — Márk apja dolgozott meg érte, és Márké lesz. Neked ehhez semmi közöd. Mégis honnan veszed, hogy csak úgy át kellene adnom neked?
— Lenusja, ne már, hát nem idegen vagyok! — próbálta újra a mézes hangot. — Márk még fiatal, jót tenne neki a kollégiumi élet…
— Én meg nem akarom, hogy kollégiumban lakjon — vágtam rá. — Miért tenném, ha van saját lakása? Inkább kereshetnél magadnak munkát ahelyett, hogy folyamatosan pénzt kérsz. Ha dolgoztál volna, már rég félretehettél volna egy albérletre.
A hangjából egy pillanat alatt eltűnt minden kedvesség. A cukros máz lepattant róla, és előbukkant az ingerültség.
— Szóval így állunk? — sziszegte. — Ezt még megkeserülöd, Lena. Ne aggódj, nem felejtem el.
— Ugyan mit csinálnál? — felnevettem röviden. — A lakás az én nevemen van, Márk hivatalosan is ott van bejelentve, ráadásul kiskorúként került oda. Akár fejre is állhatsz, semmit nem érsz el. Inkább menj dolgozni, vagy maradj anyáddal. Nekem teljesen mindegy.
Nóra válasz nélkül bontotta a vonalat. Letettem a telefont, és visszatértem ahhoz, amit a hívás félbeszakított: egy teljesen agyatlan zombis filmet néztem. Pár perc múlva Márk dugta be a fejét a szobába, a haja még vizes volt a zuhanytól.
— Kivel veszekedtél, anya? — kérdezte óvatosan.
— Nórával — sóhajtottam, és újra megállítottam a filmet, belátva, hogy ma este már úgysem lesz nyugtom. — Ki akart túrni téged a lakásodból, és beköltözni helyetted.
Márk arca elkomorult.
— Én nem szeretnék kollégiumba menni — mondta bizonytalanul. — Ha van rá mód…
— A lakás a tiéd — feleltem határozottan. — Senki nem kényszeríthet arra, hogy ott élj, ahol nem akarsz.
A kollégiumi lét komoly próbatétel. Én magam is éltem diákként ilyen körülmények között, és nem mondhatnám, hogy csupa szép emléket őrzök róla.