Egy idegen felnőtt férfi az ő lakásában.
Levente óvatosan kidugta a fejét a gyerekszobából, majd rémülten kapaszkodott Lilla kezébe.
— Anya… akkor most ő is velünk fog lakni? — suttogta.
Lilla végignézett azon a pimasz, számára teljesen ismeretlen férfin, aki kényelmesen az ő asztalánál ült, mintha mindig is ott lett volna a helye. A mellkasában feszültség gyűlt, egyre erősebb lett az érzés, hogy ezt nem hagyhatja így.
Brigitta azonban megelőzte.
— Na, miért állsz ott? Gyere már, kérsz egy teát? — vetette oda könnyedén.
Mintha ő lenne itt az úrnő.
Lilla úgy érezte, a levegő besűrűsödik körülötte: nehéz, idegen, nyomasztó lett minden. A lakás, ami eddig menedék volt, most megszállt területnek tűnt. Legszívesebben azonnal kirakta volna őket, de Brigitta és Zoltán nyugodtan üldögéltek, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Levente Lilla lábához simult, és alig hallhatóan megszólalt:
— Anya, félek.
Ez volt az utolsó csepp.
Lilla ekkor döntött. Nem alkalmazkodik tovább.
Lassan beszívta a levegőt, és higgadt hangon megszólalt:
— Brigitta, Zoltán… ideje mennetek.
Az asztalnál dermedt csend lett.
Brigitta pislogott egyet, mintha nem jól hallotta volna.
— Tessék?
— Pontosan azt mondtam, amit gondolok. Pár napra engedtelek be titeket, de eltelt három hét. Elfoglaltátok az egész lakást, Levente már nem érzi magát biztonságban a saját otthonában. Nekem ebből elég volt.
Brigitta hangja azonnal édesre váltott:
— Lilla, ezt nem teheted meg! Hiszen rokonok vagyunk!
Rokonok.
Akik kihasználták a jóindulatát, az ő pénzén éltek, és semmibe vették a határait?
Lilla megszorította Levente kezét.
— Nem, Brigitta. Ti nekem senkik vagytok.
Zoltán eddig hallgatott, most azonban gúnyos félmosollyal megszólalt:
— Ne csináld már, asszony. Tényleg ennyire zavarunk? Nem tudnál egy kicsit emberségesebb lenni?
Lilla ránézett.
— Tudok. És voltam is. De ennek vége. Pakoljatok, és menjetek.
Brigitta felpattant a székről.
— Te ezt nem érted! Nekünk nincs más lehetőségünk!
— Ez nem az én gondom — felelte Lilla fáradtan.
Tényleg elfáradt. Nagyon.
Odament a bejárati ajtóhoz, kitárta.
— Fél órát kaptok. Ha addig nem ürül ki a lakás, hívom a rendőrséget.
Brigitta zihált, az arca eltorzult a dühtől.
— Szívtelen egy nőszemély vagy.
Lillát ez már nem érintette.
Szótlanul figyelte, ahogy Brigitta kapkodva tömi a holmiját a táskákba, ahogy Zoltán maga elé morog, és ahogy Marcell lehajtott fejjel, lassan felhúzza a cipőjét.
Amikor végül elmentek, Lilla becsapta mögöttük az ajtót.
A lakásban mély csend telepedett meg.
Levente halkan kérdezte:
— Anya… ugye nem jönnek vissza?
Lilla leguggolt elé, és szorosan magához ölelte.
— Nem, kicsim. Soha többé.
Mély levegőt vett. Az otthona újra az övé lett.
És megfogadta, hogy ezentúl senkinek nem engedi átlépni a határait.