Lilla benyomta a lépcsőház nehéz ajtaját, és azonnal megkönnyebbült: a perzselő kinti hőség ólomsúlya mintha lecsúszott volna a válláról. Fullasztó nap volt, a könnyű nyári ruha is rátapadt a bőrére, idegesítette minden mozdulat. Levente, az ötéves fia mellette vánszorgott, kelletlenül húzva a lábát.
— Anya, menjünk már gyorsabban… elfáradtam! — nyöszörgött, és dörzsölte a szemét.
— Kibírod még egy kicsit, mindjárt otthon vagyunk. Bent hűvös lesz — felelte Lilla, és megszorította a kisfiú kezét.
Otthon. Csendre vágyott. Arra a pillanatra, amikor hideg limonádét tölt magának, bekapcsolja a klímát, és elnyúlhat a kanapén, miközben Levente a szobájában eljátszik. Olyan sokáig voltak kint, hogy biztosra vette: ma hiszti nélkül elalszik majd.
Felért a harmadik emeletre, már a kulcsai után nyúlt, amikor hirtelen megtorpant.
Közvetlenül az ajtaja előtt egy idegen nő állt. Mögötte csomagok és utazótáskák tornyosultak, mintha hosszú útról érkezett volna. Fakó pamutruha volt rajta, a lábán elnyűtt papucs, ami már rég megadta magát.
Mellette, a falnak támaszkodva egy körülbelül tízéves fiú álldogált. Az arca feszült volt, látszott rajta a tanácstalanság.
Lilla pislogott egyet, nem értette a helyzetet.
A nő ránézett, és egyszerre felderült.
— Végre! — sóhajtotta megkönnyebbülten, felállva a guggolásból. — Már három órája itt várunk!
— Elnézést… — Lilla összevonta a szemöldökét. — Ismerjük egymást?
A nő szélesen gesztikulált, mintha megsértette volna a kérdés.
— Lilla! Hát én vagyok az, Brigitta! Anyukád unokatestvére!
Lilla hallgatott. Brigitta… Rémlött valami. Az édesanyja néha emlegetett egy távoli rokont, de évek óta nem beszéltek, és Lilla is csak gyerekkorában látta néhányszor.
— Ööö… szia — mondta bizonytalanul, továbbra sem értve, miért éppen az ő ajtaja előtt áll a nő.
— Lilla, hatalmas szükségünk van rád — Brigitta hangja hirtelen megtört. — Állásinterjú miatt jöttem ide. Azt hittem, gyorsan találok albérletet, de eddig semmi sem jött össze… A szállodák pedig borzasztóan drágák, el sem hinnéd!
Lilla gyomrában lassan görcsbe rándult valami.
— Nem sok időre lennénk itt, esküszöm! Csak néhány nap — folytatta Brigitta kétségbeesetten, és megingatta a fejét. — Fogalmam sincs, hova mehetnénk. Ott van velem a fiam is… érted, ugye? Mit csináljak vele?
Lilla a fiúra nézett. A gyerek némán szorította magához a hátizsákját, mintha pajzs lenne.
„Csak pár nap” — visszhangzott Lilla fejében a kifejezés, miközben érezte, hogy a csendes estékről szőtt álma meginog, és a döntés súlya lassan ránehezedik.