Marcell csendben kanalazni kezdett. Levente az anyja mellé húzódott, és alig hallhatóan a fülébe súgta:
— Mikor mennek már el?
Lilla lesütötte a szemét, és megsimította a fia vállát.
— Hamarosan, kicsim… mindjárt — mondta, bár maga sem hitte igazán.
Ebben a pillanatban Brigitta vidáman közbeszólt:
— Jaj, munkát még nem sikerült találnom. Arra gondoltam, maradnánk nálad még egy keveset, jó? Csak nem az utcára kerülünk! — nevetett fel könnyedén.
Lilla megdermedt.
Egy keveset?
Válaszolni akart, de Brigitta már sürgött-forgott a konyhában, úgy mozgott, mintha mindig is itt lakott volna.
— Lilla, figyelj, lenne egy kérésem — kezdte újra. — Holnap be kell ugranom egy megbeszélésre. Vigyáznál addig Marcellre?
— Várj, nekem dolgoznom kell… — próbálkozott Lilla.
— Ugyan már, otthonról dolgozol, neked ez sokkal egyszerűbb! — legyintett Brigitta gondtalanul.
Lilla mély levegőt vett.
Egyszerűen kihasznál.
Levente ekkor meghúzta a kezét, és komoran felnézett rá.
— Anya, én nem akarom, hogy itt maradjanak.
Szerinted én akarom? — futott át Lilla fején, de hangosan nem mondta ki.
Úgy érezte, csapdába esett a saját lakásában. Két hét telt el azóta, hogy Brigitta és a fia „átmenetileg” beköltöztek hozzá. A rokon holmija már mindenhol ott volt, Brigitta háziasszonyi szokásai pedig nemcsak bosszantóvá, hanem elviselhetetlenné váltak.
— Lilla, van még tej? Marcell este mindig iszik lefekvés előtt, nálunk elfogyott — szólt Brigitta, miközben már a hűtőben kutatott.
Lilla ingerülten ránézett.
— Az Leventének volt félretéve.
— Á, veszel majd másikat! Úgyis mész boltba — vágta rá könnyedén.
Levente halkan odasúgta:
— Az a mi tejünk…
De Brigitta már a bögréjével csörömpölt, és nem figyelt rájuk.
Lilla egyre erősebben érezte, hogy a lakás többé nem az övé.
Jó szívvel engedtem be őket, most meg idegennek érzem magam a saját otthonomban.
Az igazi rémálom azonban csak másnap kezdődött.
Munka után hazaérve megtorpant az ajtóban. Az előszobában egy újabb pár cipő állt. Férficipő. Nagy, idegen.
A konyhából durva hang hallatszott:
— Na, megjöttem.
Lilla lassan beljebb ment, és meglátta a férfit.
Zoltán. Brigitta férje.
Az, aki elhagyta őket.
— Zoltán eljött, hogy támogasson — jelentette be Brigitta ragyogó arccal.
— Azt mondtad… hogy elment — szólalt meg Lilla döbbenten.
Brigitta legyintett.
— Ugyan, hova ment volna? Elmagyaráztam neki, hogy egyedül nehéz. Meg hát Marcellnek is kell az apja. Itt lesz egy ideig, aztán majd kiveszünk valamit.
Zoltán letette a villát, és végigmérte Lillát.
— A lakás kicsi, persze, de kibírjuk. Pár hét, és megoldjuk.
Pár hét.
Lilla gyomra összerándult, miközben rádöbbent, hogy ez már nem csupán egy kellemetlen vendégeskedés kezdete.