A „pár nap” gondolata újra és újra visszaverődött a fejében.
Lilla úgy érezte magát, mintha sarokba szorították volna. Belül egy halk, de makacs hang könyörgött: ne menj bele. Mégsem volt képes kimondani a nemet annak a nőnek, aki a küszöbén állt egy gyerekkel, szemében kétségbeeséssel.
— Hát… jó — préselte ki végül magából egy hosszú sóhaj után. — De tényleg csak rövid időre.
Brigitta ujjongva csapta össze a tenyerét.
— Jaj, de hálás vagyok! Köszönöm, aranyom, köszönöm!
Lilla beljebb lépett, és abban a pillanatban megérezte, ahogy idegen élet áramlik be mögé a lakásba. Brigitta határozott mozdulatokkal hordta be a táskákat, a fiú pedig óvatosan követte, mintha minden lépést mérlegelne.
— Hova tegyük a holmikat? — kérdezte Brigitta már-már utasító hangon.
Lilla egy pillanatra elkomorult.
„Mit tettem az előbb?” — villant át rajta.
Reggel egy furcsa zaj riasztotta fel. Először nem tudta beazonosítani: fém koppant fán, valami sercegett. A telefonjára pillantott. 6:47.
A konyhából bugyborékolás és sistergés hallatszott, ami szinte bántotta a fülét. Felült az ágyon, figyelt.
Brigitta.
Lilla magára kapta a köntösét, és kiment a folyosóra.
Brigitta a tűzhely mellett állt, egy hatalmas lábas fölé hajolva kavargatott. A levegőt vastagon betöltötte a piruló hagyma szaga. Az asztalon kibontott bevásárlószatyrok hevertek mindenfelé.
— Jaj, jó reggelt! — csicseregte vidáman, hátra sem nézve. — Reggelit csinálok. A gyereknek reggel meleg étel kell!
Lilla nehezen rakta össze, mi történik körülötte.
— Nálunk azért van egy megszokott rend… Levente később szokott kelni…
Brigitta csak legyintett.
— Ugyan már! Majd hozzászokik. Ezek a városi gyerekek… müzli, tej, szendvics! Nem így megy ez. Rendes étel kell. Főzök borscsot, csinálok pelmenyit, majd jóllakatod a fiút.
Én csak pár napra engedtem be őket — próbálta emlékeztetni magát.
Körülnézett. A vendégszoba, ahol aludniuk kellett volna, úgy festett, mintha hetek óta laknák. A holmik nem maradtak a táskákban: minden szét volt pakolva. Székeken ruhák lógtak, a fürdőben idegen samponok sorakoztak, a tévé mellett gyerekkönyvek tornyosultak.
Az egész túl véglegesnek hatott.
Levente, akit felvert a zaj, morcos arccal lépett ki a szobájából.
— Anya, most akkor lakik itt valaki? — kérdezte ásítva.
Brigitta széles mosollyal fordult felé.
— Leventécske, ülj csak le! Főztem neked hajdinakását, nagyon egészséges!
Levente gyanakodva méregette a tányért.
— Nem szeretem a kását.
— Kóstold meg! Az én Marcellom is ezt eszi, erősödik tőle!
Ekkor Marcell is előkerült a másik szobából, odalépett az asztalhoz, és szó nélkül helyet foglalt.