A férjem elutazott, hogy ápolja a súlyosan beteg édesanyját. Egy teljes hónap telt el úgy, hogy sem telefon, sem látogatás nem volt. Egy idő után elfogyott a türelmem, ezért a kislányommal együtt útnak indultam. Meglepetést akartam szerezni neki, ám amikor a házhoz érve megláttam a résnyire nyitva hagyott ajtót, akaratlanul is lassítottam, és figyelni kezdtem a bentről kiszűrődő hangokra…
Nóra Romanova vagyok, a városi klinikán dolgozom ápolónőként. Nem könnyű hivatás: sűrű éjszakai műszakok, állandó rohanás, nagy felelősség. Mégis mindig tudtam, miért csinálom. Amikor kimerülten vonszoltam fel magam a lépcsőn, és végre beléptem a lakásba, a hétéves kislányom, Lilla ragyogó mosolya minden fáradtságot elfeledtetett velem.
— Anya, nézd, mit rajzoltam ma az oviban! — kiáltotta lelkesen, amint meglátott, és már nyújtotta is felém az újabb képet a családunkról. Mindegyiken hárman voltunk: kéz a kézben, nevetve.
— Gyönyörű lett, kincsem, igazi művész vagy — feleltem, miközben gondosan feltűztem a rajzot a konyhai falra a többi mellé. Ott már régóta egy egész kis kiállítás mesélt a boldogságunkról.
Marcell azonban már egy hónapja nem volt otthon. Harminc nap némaság, üres esték a hangja és a nevetése nélkül. Egy nagy biztosítótársaságnál dolgozott vezetőként. Az egyetemen ismerkedtünk meg, még elsőévesen. Akkoriban nyugodt, megbízható fiúnak tűnt. Elvarázsolt a szelídsége, az udvariassága és az őszintesége. Virágokkal lepett meg, kávézókba hívott. Hosszú együttjárás után házasodtunk össze, és sokáig minden szilárdnak, kiegyensúlyozottnak látszott. Lilla születése után igyekeztünk összehangolni a munkát és a családi életet, a környéken gyakran példaként emlegettek minket.
— A Romanovák, na az igazi család — hallottam nem egyszer.
Valóban boldogok voltunk… legalábbis én így hittem. A ritkán felbukkanó kételyeket elhessegettem. Aztán egy hónappal ezelőtt minden felborult. Váratlanul érkezett a hír: Marcell édesanyja, Erzsébet, súlyos beteg lett. Néhány éve elvesztette a férjét, és egyedül élt Gyöngyös közelében, nagyjából háromórányi útra tőlünk. Kemény asszony volt, erős akarattal és nem mindig könnyű természettel, de Marcell miatt igyekeztem vele korrekt viszonyt ápolni.
Azon a napon Marcell komoran állt elém.
— Nóra, anya nagyon rosszul van, folyamatos gondoskodásra szorul. Elmegyek hozzá, és egy ideig ott maradok.
Meglepődtem.
— Miért nem szóltál korábban? — kérdeztem halkan. — Mehetnénk együtt, kereshetnénk segítséget, akár szabadságot is kivehetnék.
Ő elfordította a tekintetét, mintha a szőnyeg mintáját tanulmányozná.
— Nem kell. Csak rövid idő lesz. Most nem viseli jól az idegeneket. Majd megoldom egyedül.
A hangja óvatos volt, zárt, és bennem furcsa nyugtalanságot keltett, mintha hirtelen fal emelkedett volna közénk. Mégis betudtam mindezt az aggodalomnak. Megöleltem, puszit adtam az arcára, és megígértem, hogy naponta hívom.
Az első napokban rendszeresen jelentkezett. Szűkszavúan beszélt, azt mondta, Erzsébet gyenge, ingadozik a vérnyomása, de nincs nagy baj. Később a hívások megritkultak, az üzenetek egyre rövidebbek lettek. Előfordult, hogy napokig nem válaszolt, amit fáradtsággal vagy rossz térerővel magyarázott.
Eltelt egy hét. Aztán kettő. Majd a harmadik is.
Próbáltam nem túl sokat agyalni, mégis egyre erősödött bennem a megmagyarázhatatlan szorongás. Lilla mind gyakrabban kérdezte, mikor jön haza apa. Mosolyogtam, megsimítottam a haját, és azt feleltem neki, hogy hamarosan, bár magam sem voltam ebben teljesen biztos.