A szekrény ajtajának csapódása után még hosszú percekig hallatszott a pakolás zaja. Fél óra sem telt el, amikor Barnabás megjelent a nappaliban egy túltömött sporttáskával. Ideges mozdulattal magára rántotta a kabátját.
— Elmegyek — vetette oda kurtán, anélkül hogy Eszterre nézett volna.
— Menj — bólintott a nő fáradtan, vitára már képtelenül.
Az ajtó nagyot csattant, a lakást pedig sűrű, nyomasztó csend töltötte meg. Eszter visszaült a konyhában, tekintete az asztalon maradt vacsoramaradékokon időzött. Belül különös kettősség dolgozott benne: egyszerre érzett ürességet és megmagyarázhatatlan megkönnyebbülést.
Másnap reggel felhívta az édesanyját.
— Anya, pakolj össze. Megyünk telkeket nézni.
— Kicsim… és Barnabás? — kérdezte bizonytalanul Gabriella.
— Most nem számít. Jössz velem?
Egy rövid szünet után halk, de határozott válasz érkezett.
— Megyek, drágám. Természetesen megyek.
Az egész napjuk azzal telt, hogy a város környéki falvakat járták. Telkeket néztek, számolgattak, alkudoztak. Estére ráleltek arra, ami mindkettőjük szívét megdobogtatta: hatszáz négyzetméternyi kert, egy kis fából épült ház verandával, külön fürdőházzal, saját kúttal, nem messze egy tó partjától. Az ár négyszázötvenezer forint volt. Eszter gondolkodás nélkül kifizette az előleget.
Hazafelé Gabriella végigsírta az utat. Újra és újra megköszönte, és csak ismételgette, hogy képtelen felfogni, ami történt.
— Anya, hagyd abba — szorította meg a kezét Eszter. — Megérdemled. Már nagyon régóta.
Egy héten belül lezárták az adásvételt, majd egy hónap múlva kifestették, rendbe tették a kis házat. Gabriella kora tavasszal költözött ki, épp amikor elolvadt az utolsó hó.
Eszter minden hétvégén kiment hozzá. Segített a kertben, palántázott, ásott, tervezgetett. Az édesanyja szinte ragyogott, reggeltől estig a földdel foglalatoskodott.
Barnabás kétszer is telefonált. Pénzt követelt, perrel fenyegetőzött. Eszter higgadtan közölte vele, hogy az örökség az ő különvagyona, nem képezi megosztás tárgyát. A férfi ordított, vádaskodott, majd lecsapta a telefont. Többé nem jelentkezett.
A válást gyorsan kimondták. Amikor Eszter kezében tartotta a hivatalos papírt, tisztán érezte: nincs benne megbánás.
Eltelt egy év. Forró júliusi délután volt. Eszter a veranda árnyékában ült, hideg meggyes szörpöt kortyolgatva. Gabriella a konyhában sürgött-forgott, friss, saját termésű gyümölcsből sütött süteményt.
— Eszter, gyere, kóstold meg! — szólt ki vidáman.
A nő felállt, nyújtózott. A nap perzselt, de a tető alatt kellemes hűvös fogadta. A kertben paradicsom, uborka és cukkini érlelődött — mindennek nyoma volt az anyja gondoskodásának.
Az asztalnál Gabriella teát töltött, a süteményt tálra rakta.
— Minden nap hálát adok érted — mondta csendesen. — Valóra váltottad az álmomat.
Eszter átölelte, homlokon csókolta.
— Te adtad nekem az életemet. Ehhez képest ez semmiség.
Az asszony meghatódva simult hozzá.
— Jó, hogy már nem vagy vele. Nem becsült meg téged.
— Tudom, anya. Most már én is.
Este Eszter lesétált a tóhoz. A víz langyos volt, mozdulatlan. Békák brekegtek, tücskök ciripeltek. Nyugalom áradt mindenből.
Eszébe jutott Barnabás. Vajon talált-e valakit, aki eltartja Lillát? Vagy Gabriella helyett most más finanszírozza az igényeiket? A gondolat hamar elillant. Már nem számított.
Az élete új mederbe került. Előléptették főkönyvelővé, a fizetése nőtt, végre félre is tudott tenni. A pénze nem tűnt el mások zsebében.
Csendes, kiegyensúlyozott napok jöttek. Anyjával, a kerttel, tervekkel. Eszter a naplementét nézte, ahogy a nap vöröses-arany színekbe festi az eget. Elmosolyodott. Így volt jó. És nem vágyott többre.