A levélből kiderült, hogy az idős asszony három hónappal korábban hunyt el, és Esztert jelölte meg egyedüli örököseként. Az összeg egymillió forint volt, amely már egy számlán várta, csupán a hivatalos ügyintézés miatt kellett személyesen megjelennie.
Eszter a lépcsőház falának támaszkodott, ujjai görcsösen szorították a borítékot. Egymillió. Egy teljes millió forint. Soha életében nem volt még ennyi pénz a közelében sem. Még gondolatban sem mert eljátszani azzal, hogy egyszer majd ilyen szám jelenik meg a bankszámláján.
Amint belépett a lakásba, lerúgta a cipőjét, és azonnal a telefon után nyúlt. Nem volt kérdés, kit hív fel először.
— Anya! Ezt el sem fogod hinni! — hadarta, a hangja remegett az izgalomtól.
— Mi történt, kislányom? — kérdezte aggódva Gabriella.
— Emese néni… rám hagyta az örökségét. Egymillió forint! El tudod képzelni?!
A vonal másik végén néma csend lett, majd Gabriella felsóhajtott, aztán nevetésbe fulladó sírás hallatszott.
— Eszterkém… hát ez csodálatos hír! Látod, mindig mondtam, hogy Emese milyen rendes asszony volt. És téged is mennyire szeretett!
Hosszú perceken át beszélgettek. Szóba került a közjegyző, az iratok, a bank, és az is, hogy mihez kezd majd Eszter ekkora összeggel. A beszélgetés végén az édesanyja hangja elcsendesedett, kissé elrévedt.
— Tudod, én még mindig a kis kertre gondolok… — jegyezte meg halkan. — Olyan régóta vágyom rá.
Eszter kiegyenesedett a kanapén. A kert. Persze. Gabriella évek óta kuporgatott, minden félretett forintot számontartott. Hétvégenként telkeket nézett a város környékén, hirdetéseket böngészett, számolgatott, mennyi hiányzik még. Arról álmodott, hogy saját paradicsomot, uborkát és epret nevel.
— Anya… mi lenne, ha most megvennénk? — bukott ki Eszterből. — Most már megvan rá a pénz.
— Ugyan, Eszter! — tiltakozott Gabriella azonnal. — Az az örökséged. Neked és Barnabásnak kell…
— Nem, anya. Komolyan gondolom — vágott közbe Eszter határozottan. — Annyi éven át vágytál rá. Segíteni akarok. Keressünk neked egy kertet.
Az édesanyja elsírta magát, de a könnyei mögött ott bujkált az öröm.
— Biztos vagy benne, kincsem? Tényleg megtennéd ezt értem?
— Teljesen biztos — felelte Eszter. — Már holnap el is mehetünk megnézni pár helyet.
Újabb hosszú beszélgetés következett. Közösen állították össze az elképzeléseket: ne legyen túl nagy a ház, de legyen masszív; körülbelül hatszáz négyzetméteres telek; ne túl messze a várostól; jó lenne, ha víz közelében lenne. Gabriella újra és újra hálálkodott, Esztert pedig aranyszívűnek nevezte.
Amikor Eszter végül letette a telefont, melegség áradt szét benne. Úgy érezte, most először igazán képes viszonozni mindazt, amit az anyjától kapott. Gabriella soha nem kért segítséget, a szerény nyugdíjából élt, mindenen spórolt, panasz nélkül. Most viszont valóra válhat az álma.
Este Barnabás a szokásosnál később érkezett haza. Fáradtnak tűnt, a haja kócos volt, a táskáját csak úgy ledobta az előszobában. A konyhában már terített asztal várta: tészta, fasírt, saláta, házi kompót.
— Milyen napod volt? — kérdezte Eszter, miközben töltött neki inni.
— Hosszú. Kimerítő — morogta Barnabás. — Az ügyfelek teljesen leszívtak.
Csendben vacsoráztak. Eszter figyelte a férjét, és a megfelelő pillanatra várt. Amikor Barnabás hátradőlt, nagyot nyújtózott, Eszter megszólalt.
— Van egy hírem.
— Igen? — nézett rá félvállról a férfi.
— Örököltem. Emese nénitől. Anyu unokatestvérétől. Egymillió forintot.
Barnabás szinte felugrott a székről.
— Egymillió?! Ez komoly?!
— Teljesen. A közjegyzőtől jött az értesítés. A pénz már megvan, csak a papírok hiányoznak.
A férfi odalépett hozzá, átölelte.
— Ez fantasztikus! Egymillió! Felfogod, mit jelent ez?
— Felfogom — mosolygott Eszter, bár belül egy furcsa nyugtalanság jelent meg.
Barnabás pár perccel később előkapta a telefonját, kiment az erkélyre, és telefonálni kezdett. Körülbelül húsz perc múlva tért vissza, láthatóan felvillanyozva.
— Figyelj csak — ült le Eszter mellé. — Mi lenne, ha felújítanánk a lakást? Vagy vennénk egy új autót? Mit szólsz?
— Barnabás, én már döntöttem — mondta Eszter nyugodtan. — Anyunak szeretnék venni egy kertet.
A férfi megdermedt. Az arcáról lassan eltűnt a lelkesedés.
— Tessék?
— Egy telket anyunak. Évek óta erről álmodik. Most végre megtehetem.
Barnabás arca elsötétült, a homloka ráncba szaladt, az ajkai vékony vonallá préselődtek, és a levegőben érezhetően megváltozott a hangulat, előrevetítve a köztük kibontakozó vitát.