— Eszter, ugye ezt most nem gondolod komolyan? — kérdezte Barnabás hitetlenkedve.
— De igen — húzta ki magát a nő, és egyenesen a férje szemébe nézett. — Anyu soha nem kért semmit. Egy életen át cipelte a terheket, mindent magára vállalt. Most szeretnék neki adni valamit, ami igazán az övé.
— És velem mi van?! — csattant fel Barnabás hangja, egyre magasabbra kúszva. — Velünk mi lesz?!
— Barnabás, ez az én örökségem — felelte Eszter keményebben. — Én döntöm el, mire költöm.
A férfi olyan hirtelen pattant fel, hogy a szék feldőlt mögötte. Eszter összerezzent a zajra.
— Elment az eszed?! — ordította Barnabás hadonászva. — Én már megígértem azt a pénzt anyámnak!
Eszter lassan felállt, mintha attól félne, rosszul hallott.
— Tessék? Mit mondtál?
— Megígértem neki! — folytatta a férfi, a nyakán vörös foltok jelentek meg az indulattól. — Régóta vágyik a tengerhez! Már azt is mondtam neki, hogy segítünk kifizetni!
— Milyen alapon ígérgeted az én pénzemet?! — csattant fel Eszter. — Ez az én örökségem! Az enyém!
— Házastársak vagyunk! — Barnabás ököllel csapott az asztalra, az edények megcsörrentek. — Minden közös!
— Közös?! — Eszter közelebb lépett. — Amikor anyád minden hónapban pénzt húz ki belőlem, az is közös?
— Ne beszélj így az anyámról! — mutatott rá Barnabás vádolóan. — Szüksége van rá!
— Szüksége? — Eszter hangja remegett. — Elszórja felesleges dolgokra! Táskák, éttermek, kozmetikus! Aztán sírva telefonál, hogy nincs egy fillérje sem!
— Joga van elkölteni, ami az övé! — üvöltötte Barnabás. — Megdolgozott érte!
— És az én anyám nem?! — Eszter keze ökölbe szorult. — Egyedül nevelt fel, végigdolgozta az életét, soha semmit nem kért! Most végre én akarok adni neki!
— Mindig csak a te anyád! — járkált fel-alá a férfi. — Az enyém meg nem számít?!
— Három éve folyamatosan róla gondoskodom! — kiáltotta Eszter. — Számoltad már valaha, mennyit adtam neki összesen?!
— Muszáj volt!
— A tengerparti nyaralás is muszáj?! — Eszter összefonta a karját. — Barnabás, ébredj fel! Ez az én örökségem!
A férfi megtorpant, majd dühösen ránézett.
— Már mindent beosztottam. Anyámnak az utazás, magamnak az autó, a maradékból felújítunk.
Eszter ledermedt.
— Te… te már elköltötted fejben a pénzemet?
— A mi pénzünket! — vágta rá Barnabás. — Család vagyunk!
— Nem — mondta Eszter halkan. — Ez az én pénzem. És anyám kapja meg a kertet.
— Ezt nem teheted! — lépett hozzá közel a férfi fenyegetően. — Már megígértem!
— Akkor vond vissza — felelte Eszter mozdulatlanul. — Senkinek nem tartozom magyarázattal.
Barnabás megragadta a vállát, megrázta.
— Eszter, térj észhez! Anyám már az ajánlatokat nézi!
A nő kitépte magát a szorításból, hátralépett.
— Anyádnak meg kell tanulnia a lehetőségei szerint élni. Neked pedig abba kell hagynod, hogy az én pénzem fölött rendelkezel.
— Önző vagy! — üvöltötte Barnabás. — Csak magadra gondolsz!
— Az anyámra gondolok — vágott vissza Eszter. — Arra, aki soha nem használt ki!
— Azért, mert buta a büszkesége! A normális emberek segítik a rokonaikat!
— Akkor segítenek, ha kérik őket, nem ha követelik!
Még hosszú ideig veszekedtek. Barnabás újra és újra ugyanazt hajtogatta: ígéretet tett, nem lehet visszakozni, a pénz közös. Eszter viszont rendíthetetlen maradt: az örökség az övé, a döntés is.
Amikor az óra elütötte az éjfélt, Eszter kimerülten rogyott le a székre.
— Barnabás, elég. Teljesen kifáradtam.
— Tehát nemet mondasz anyámnak? — kérdezte a férfi remegő hangon.
— Kertet veszek az én anyámnak — ismételte nyugodtan Eszter. — Ez a végső döntésem.
Barnabás némán állt még egy ideig, ökölbe szorított kézzel, majd szó nélkül elindult a szoba felé, és Eszter már hallotta, ahogy a másik helyiségben idegesen pakolni kezd.