A lány szemeiben sötét fény villant, és a torkából feltörő morgás egyre mélyebbé, fenyegetőbbé vált. A levegő szinte megfeszült körülötte. Egy pillanattal később éles kiáltás hasított a csendbe: Márk hirtelen ráharapott Tibor lábára, fogai fájdalmasan mélyedtek a nadrágon át.
— Vidd már el ezeket az állatokat! Esküszöm, csak megnézni akartam! — könyörgött Tibor, hangjában pánik vibrált.
— Nyugalom, semmi baj — szólalt meg Levente határozottan, miközben kivette a telefont a megrémült fiú kezéből. — Menjünk haza. Sándor biztosan aggódik már értünk.
A következő napokban Levente szinte el is felejtette a készüléket. Gyorsan összebarátkozott a környékbeli gyerekekkel, reggeltől estig az utcán csatangolt. Lilla és Márk mindig mellette voltak, hűségesen kísérték mindenhová. A nyár észrevétlenül elszaladt, és eljött az ideje a hazautazásnak.
— Sándor, a szünetekben biztosan visszajövök hozzád! — ígérte búcsúzóul. — Lilla és Márk egyszerűen fantasztikusak.
Lilla örömében körözött a lábai körül, csóválta a farkát, majd utoljára megnyalta Levente kezét. Márk viszont méltóságteljesen félrefordult, mintha azt üzente volna: a hosszas búcsú felesleges. Később még sokáig az ablaknál állt, és némán figyelte távolodó barátját.
— Várni fogunk… gyere vissza minél előbb… — suttogta Sándor könnyes szemmel.