Sándor tétován megvakarta a tarkóját, majd Lillára pillantott.
— Na jó… Lillácska, mit tegyünk most vele?
— Vau! — érkezett a tömör válasz.
— Igazad van, vigyük haza — bólintott rá. — Csakhogy mivel etessük? A nyugdíj csak holnapután jön, a pénztárcámban meg alig maradt ötven forint. Kenyeret akartam venni, az is elfogyott.
— Vau — hallatszott újra, határozottabban.
— Hát persze… kenyér nélkül kibírjuk. Inkább tejet veszünk. Irány a bolt.
Kitartással és sok törődéssel végül sikerült talpra állítani a kölyköt. Sándor nem sokat gondolkodott a névadáson, egyszerűen Márknak hívta el. Ettől kezdve minden este együtt indultak sétálni hármasban: Sándor, Lilla és Márk.
A nyár vége felé megcsörrent a telefon, Zoltán volt az.
— Apa, sürgős kiküldetés jött közbe. Nóra elutazott, Leventét pedig nincs kire bíznunk. Elvihetnénk hozzád? Már nagyfiú, tizenkét éves, segít majd körülötted.
— Hogyne, Zoltán! — derült fel Sándor hangja. — Nagyon örülök neki, várjuk szeretettel!
Levente azonban már az első nap csalódott képet vágott.
— Nagypapa, nálad tényleg nincs se számítógép, se internet? Mondd, mégis hogyan lehet itt élni?