Az Andrással közös házassági évfordulónk ünnepét hónapokkal előre, aprólékosan megterveztem. Húsz együtt töltött esztendő nem mindennapi mérföldkő, mindenképpen olyan estét szerettem volna, amely méltó ehhez az úthoz. Egy hangulatos, kisméretű éttermet választottam, ahol nyári terasz is volt, a vendéglista pedig tudatosan szűk maradt: mindössze tíz ember, a legközelebbi barátok és a gyerekeink. A fiunk, Márk Szegedről érkezett, ahol egyetemistaként tanult, a lányunk, Lilla pedig szabadságot vett ki a reklámügynökségnél, csak hogy velünk lehessen.
Még az öltözékemre is külön figyelmet fordítottam. Vettem egy új ruhát, sötétkék selyemből, finom hímzéssel az alján, ami egyszerre volt elegáns és visszafogott. Andrásnak is gondoskodtam egy friss darabról: világos vászonöltönyt választottam neki, ami kiemelte még mindig sportos alkatát. Negyvenöt évesen meglepően fiatalos benyomást keltett, feszes tartással, csupán halántékán jelent meg némi ősz. Sokszor hallottam már, hogy jól mutatunk együtt, bár én mindig úgy éreztem, ő a kettőnk közül az igazán jóképű.
– Nos, szépségem, indulhatunk? – kérdezte András mosolyogva, miközben a taxi után, az étterem bejáratánál felém nyújtotta a karját. – Mindenki minket vár.
Eligazítottam a ruhámat, és visszamosolyogtam rá. Ezekben a pillanatokban könnyű volt elhinni, hogy még mindig friss házasok vagyunk, nem pedig egy olyan pár, aki két évtizeden át megélt vitákat és kibéküléseket, kudarcokat és sikereket, a gyerekek születését és felnőtté válását.
Az asztal pontosan úgy festett, ahogy elképzeltem: magas vázákban fehér rózsák, halványkék szalvéták, finoman csillogó ezüst gyertyatartók. Valaha, fiatalon arról álmodtam, hogy belsőépítész leszek, de az élet más irányba sodort. Nem bántam meg: a könyvtári munkám közel tartott az irodalomhoz és az emberekhez, a kreativitásomat pedig otthon, kisebb projektekben élhettem ki.
Belépésünket taps fogadta. A legjobb barátnőm, Eszter, aki még az egyetemi éveink óta ismert minket, azonnal átölelt, és puszit nyomott mindkét arcomra.
– Csodásan nézel ki – súgta. – Talán még a menyegzőtök napján sem voltál ilyen ragyogó.
Hálásan mosolyogtam. Ötvenhez közeledve az ember egészen másképp fogadja a dicséretet, mint harmincévesen: minden megőrzött energiát és frissességet külön ajándéknak érez.
Az este meglepően gördülékenyen és jókedvűen haladt. Nevettünk, nosztalgiáztunk, felidéztük a közös életünk emlékezetes pillanatait. A koccintások hol zavarba ejtően szókimondók, hol meghatóan őszinték voltak. Márk egy vetítéssel lepett meg minket, tele családi fotókkal, Lilla pedig elénekelte azt a dalt, amelyre annak idején a saját esküvőnkön táncoltunk.
A főételek után megérkezett az évfordulós torta is: két apró figura állt rajta, mellettük a római „XX”. András ekkor felállt, pezsgőspohárral a kezében, és a beszélgetés lassan elhalt. Nem volt a szónoklatok híve, ezért már önmagában is meglepett, hogy most megszólal.
– Ezt a poharat a feleségemre emelem – mondta, és a tekintete melegen találkozott az enyémmel. – Nóra, húsz év boldogságot kaptam tőled, két fantasztikus gyermeket, és megszámlálhatatlan okot arra, hogy hálás legyek a sorsnak, ami összehozott minket.
A szemem sarkában könnyek gyűltek. András ritkán fogalmazott ilyen nyíltan, ezért minden szava különösen mélyre hatolt.
– De ma este egy dolgot be kell vallanom neked – folytatta, és a hangszíne hirtelen feszültséggel telt meg. – Már az esküvőnk első napjától kezdve hűtlen voltam hozzád.
A mondat után dermedt csend ereszkedett a teraszra, és éreztem, hogy a levegő egyetlen pillanat alatt nehézzé válik körülöttünk.