Minden este Sándor pórázra tette hűséges kutyáját, Lillát, és elindultak a megszokott körre. Ezúttal is bejárták az udvart, elsétáltak a közeli parkig, majd már visszafelé készülődtek. Ekkor Lilla hirtelen a szeméttárolók felé iramodott, és olyan élesen ugatni kezdett, hogy a hang visszaverődött a házak között.
— Hagyd már, mit kiabálsz ott? — mordult rá Sándor. — Menjünk haza, csípős az este.
A kutya egy pillanatra elhallgatott, ránézett a gazdájára, aztán egy kuka mellé dobott dobozhoz lépett, és panaszosan nyüszíteni kezdett.
— Mi van ott? — dünnyögte Sándor, miközben kelletlenül közelebb ment. Hunyorított. — Valami szürke… patkány? Nem stimmel. Az ég szerelmére, ez egy kiscica. Ugye nem… mozdulatlan. Hagyjuk, induljunk.
Lilla azonban nem tágított: újra a dobozhoz nyomta az orrát, és óvatosan megfordította az apró testet. Halk nyávogás hallatszott.
— Él! — csodálkozott el Sándor. — Állj félre, hadd nézzem meg.
Felemelte a kiscicát, alaposan szemügyre vette.
— Még egészen pici… a szemei sincsenek nyitva. Ki lehetett ennyire kegyetlen, hogy ide kidobja? Alig lélegzik, de még van benne élet, és Sándor érezte, hogy a séta innentől egészen más irányt vesz.