…és egy doboz frissen sült pogácsa.
— Nem veszekedni jöttem — mondta Ildikó már a küszöbön, mielőtt bármi félreérthető lett volna. — Csak beszélni. Ítélkezés nélkül.
Júlia félreállt, beengedte. Nem kérdezett.
A konyhában Ildikó leült, előhúzott néhány szalvétát, az asztalra tette a dobozt, mintha ezzel rendet akarna teremteni kettőjük között is.
— Teljesen elvesztettétek a józan eszeteket — csóválta a fejét. — A fiamat nem mentegetem. De mégsem vagytok egymás számára idegenek.
— Én nem visszafelé megyek — felelte Júlia halkan, de határozottan. — Nem menekülök, csak élek.
— Márk még kicsi — folytatta Ildikó. — Kellene neki… hát, egy család. Te meg mindent kidobsz, mintha tegnapi újságpapír volna.
— Nem dobok ki semmit — rázta meg a fejét Júlia. — Csak nem hazudok többé.
Ildikó összeszorította az ajkát, felállt.
— Megmondom neki, hogy hagyjon békén. De ha egyszer mégis úgy érzed… csak tárcsázz. Ne cipeld ezt egyedül. Érted?
Amikor az ajtó becsukódott mögötte, Júlia azonnal elmosta a bögréket, a pogácsát betette a hűtőbe. Olyan alapossággal pakolt, mintha a látogatás nyomait is ki akarná törölni a lakásból.
Pár nappal később Melinda ugrott be. Tortát hozott, felült az ablakpárkányra, onnan figyelte Júliát.
— Még mindig hiányzik?
— Ő már nem — válaszolta Júlia, miközben kavargatta a teát. — Inkább a megszokás. Meg a csend. A csend most a legjobb társaság.
— Lehet, hogy ez a te igazi őszinteséged — mosolygott Melinda.
Márk délutánonként a konyhaasztalnál írta a leckét. Néha átpillantott Júlia laptopjára.
— Mindig ilyen vaskos ügyeid vannak?
— Van, hogy még ennél is nehezebbek — felelte Júlia. — De megoldjuk.
A fiú bólintott, majd rajzolt egy kis figurát az egyik füzetlapra, aktatáskával a kezében.
Késő este Júlia a polcon egy régi dobozra bukkant. Fényképek, bizonyítványok alatt lapult egy vékony cetli. Már rég elfeledkezett róla. Egy üzenet volt, saját magától, huszonéves korából: „Soha ne félj elmenni azoktól, akik nem hallanak meg.”
Elolvasta, gondosan összehajtotta. Mellé tette a lakás második kulcsát — maradjon ott, ahol van, most már nincs rá szükség.
Reggel kávéval a kezében kilépett az erkélyre. A levegő tiszta volt, eső és friss zöld illatával. Lent valahol Márk a barátját hívta bringázni.
Júlia visszament a szobába, kitárta az ablakot. Hűvös volt bent, jólesően könnyű a levegő. És akkor, hosszú hónapok után először, megengedett magának egy mosolyt — nem emlékeknek, nem reményeknek, hanem önmagának. Mert ez a reggel az övé volt. Teljesen. Visszavonhatatlanul.