Márk lelkesen mutatta a lapot, amelyen pálcikaemberek és egy ház volt firkálva.
– Ez itt ti vagytok – magyarázta büszkén. – Ott meg Benedek, ő a szomszéd csoportban lakik. Összebarátkoztunk.
Aztán ebédelni mentek. Egy külön asztalhoz ültek, Márk megállás nélkül mesélt: reggeli tornákról, esti tábortüzekről, arról, hogy a nevelőnő gitározni szokott. Júlia mosolyogva hallgatta, kanalazta az ételt anélkül, hogy igazán odafigyelt volna rá. Gergő kicsit félrehúzódva ült, időnként bólintott, de ritkán szólt közbe. Egyszer felállt, hogy gyümölcslevet hozzon, és útközben megállt annál a piros pólós nevelőnél. Pár szót váltottak, a lány elnevette magát, Gergő segített neki odébb vinni egy dobozt. Júlia látta, ahogy a férfi futólag megérinti a lány kezét, és azt is, hogy a nevelőnő tekintete felcsillan.
Júlia a padon ült, papírszalvétával törölte meg az ujjait, és mindezt némán figyelte. Márk közben a piláfot ette, mit sem sejtve az egészből. Apróságnak tűnt. Csakhogy nem volt az.
Hazafelé Júlia sokáig az ablakon bámult kifelé, majd hirtelen megszólalt:
– Feltűnően kedves voltál ma.
– Már megint kezded – mordult fel Gergő. – Mindent félreértesz. Ne csináld ezt, jó?
– Nekem viszont úgy tűnt, flörtöltél.
Gergő dühösen rácsapott a kormányra.
– Elegem van abból, hogy minden mozdulatomba belekötsz. Tényleg nincs jobb dolgod?
Aznap este Júlia felhívta Melindát.
– Szia. Átmehetnék hozzád pár órára? Muszáj beszélnem valakivel.
Melinda egy régi, erkélyes házban lakott, ahol sült alma és szárított kamilla illata lengte be a levegőt. A konyhában ültek, a vízforraló halkan zúgott. Sokáig teáztak, szóba került az iskola, a tábor, a város. Júlia mindent elmondott: Nórát, a számlát, a piros pólós nevelőt. Először összeszedetten, később kapkodva. Melinda figyelt, alig szakította félbe.
– Van ott egy ismerősöm, pincérnőként dolgozik – szólalt meg végül. – Meg tudom kérdezni. Az az étterem, a park melletti, ugye?
– Nagyon hálás lennék – bólintott Júlia, két kézzel szorítva a bögrét.
A következő nap végtelennek tűnt. Dél körül megcsörrent a telefon. Melinda hangja óvatos volt.
– Bent volt műszakban. Azt mondja, Gergő egy lánnyal jött. Sötét haja volt, kék ruhát viselt. Nagyon hasonlít Nórára.
Júlia hosszú ideig hallgatott.
– Köszönöm – mondta végül halkan. – Később visszahívlak.
Este bort tett az asztalra, töltött magának, leült. Gergő a fürdőből jött ki köntösben, vizes hajjal, kipirult arccal. Megállt, amikor meglátta az üveget.
– Nóra ott volt. Veled. Te fizettél. Véletlen? – kérdezte Júlia.
Gergő megdermedt, majd lassan leült.
– Nem akartam elmondani. Féltem, hogy félreérted. Nehéz napja volt, beszélgettünk. Ennyi.
Júlia felállt.
– Hülyének nézel? Akkor csaltál meg, amikor hallgattál. Holnap elköltözöl. Egy napod van.
– Komolyan beszélsz? – pattant fel.
– Teljesen.
– Hiszen semmi sem történt! Várj már!
– Felesleges magyarázkodnod.
– Miért nekem kell mennem?
– Mert a lakás az enyém.
Gergő dühösen kifújta a levegőt.
– Mindent felújítottam! A felét saját kézzel! Van egy fiunk, térj észhez!
Júlia már a hálószobába ment.
– Az árulást nem viselem el. Tudod jól.
A vita után azonnal összepakolt egy táskát, taxit hívott. A döntés egyszerű volt: elmenni az anyjához, oda, ahol csendesebb minden. Másnap reggel Júlia egy idegennek mégis ismerős szobában ébredt, és egy pillanatig nem tudta, hol is van pontosan.