Júlia kapkodva kapta magára a zakót a kinyúlt otthoni póló fölé, majd a táskát átdobta a vállán. A taxiban némán bámulta az elsuhanó utcákat, ujjaival közben szorongatta a Debrecenből hozott rózsaszín csomagolású pillecukrot. Gergő csak ezt szerette igazán, mindig ezt kérte. Júlia most nem magyarázatot akart, csak belépni, átölelni, meglepni. Hiányzott neki. A tárgyalást elhalasztották, ami két közös napot jelentett. Két napot, amire már hetek óta vágyott.
A lift szokás szerint vontatottan kapaszkodott felfelé. Amikor kiszállt a saját emeletén, a szíve indokolatlanul hevesebben vert. Gyors pillantást vetett az órájára: tíz perc múlva nyolc. Pont jókor érkezett, még vacsora előtt, mielőtt az esti rohanás elkezdődne. Elképzelte, ahogy kinyitja az ajtót, és Gergő arcán megjelenik a meglepetés.
Az ajtó azonban nem azonnal tárult fel. Csak résnyire nyílt, Gergő oldalról kukkantott ki. Az arca egy pillanatra kiürült, majd sietve rendezte a vonásait.
– Miért jöttél ilyen hamar? – kérdezte sápadtan, bizonytalan hangon. – Azt mondtad, csak két nap múlva érsz haza.
Júlia a táskára bökött.
– Elhalasztották a meghallgatást. Gondoltam, megleplek.
A konyha felől női nevetés hallatszott, Nóra telefonált, vidáman csacsogva. Egy szívdobbanásnyi idő múlva megjelent az ajtóban. Júlia felismerte: a huszonkettedik lakásból, a gyógyszertárban dolgozik az utca túloldalán. Köszönőviszonyban voltak, biccentettek egymásnak.
– Szia, Júlia! – köszönt mosolyogva, kezében egy félig elfogyott tortaszelettel teli tányért tartva. – Csak egy percre ugrottam át. Gergő segített a csapnál, gondoltam, meghálálom.
A tányért letette az asztalra. Júlia lassan a fal mellé állította a táskát.
– Nem emlékszem, hogy korábban vendégeink lettek volna – jegyezte meg hűvösen.
Gergő közelebb lépett, erőltetett mosollyal próbálta oldani a helyzetet.
– Tényleg csak pár percről volt szó. Ne kezdjük már így. Semmi nincs mögötte.
– Persze – bólintott Júlia. – Zuhanyozom.
Késő este, miután Nóra elment, és a lakásban tapinthatóvá vált a feszültség, Júlia leült a kanapéra. Kibontotta a hajából a gumit, a háttámlának dőlt. Gergő a telefonját nyomkodta, egy pillantást sem vetett rá.
– Finom volt a torta? – kérdezte Júlia csendesen.
– Átlagos. Semmi különös – felelte Gergő, tovább görgetve a képernyőt.
Másnap hajnalban Júlia korán felébredt. Nesztelenül kelt fel, elhatározta, hogy rendet rak. A komód fiókjában régi számlák, lejárt garancialevelek hevertek. Az egyik papír kicsúszott, és az ágy alá sodródott. Lehajolt érte: egy vékony, fehér blokk volt, egy színház melletti étterem logójával. Az összeg meghaladta a háromezret, a dátum három nappal korábbi.
A cetlit a konyhaasztal közepére tette. Gergő rövidnadrágban és trikóban lépett be, ásítva nyújtózott.
– Ez meg micsoda? – kérdezte.
– A te számlád. Étterem, összeg, dátum. Nehéz lenne összekeverni. Én nem járok ilyen helyekre, nincs rá keretem – mondta Júlia tárgyilagosan.
Gergő felkapta a blokkot, összevonta a szemöldökét.
– Most már nyomozol utánam? Ellenőrzöl? Ez nevetséges. – Visszadobta a papírt az asztalra. – Zoltán hívott. Gondjai vannak a feleségével. Ittunk egyet, beszélgettünk. Tudod, mindig tőlem kér tanácsot.
Júlia nem válaszolt, csak az ablak felé fordult.
A hétvégén elindultak a táborba, hogy meglátogassák a fiukat, Márkot. A hőség szinte rájuk nehezedett, az út üres volt. A tábor területén gyerekzsivaj hömpölygött. Márk futva érkezett, egyszerre ölelte át mindkettőjüket, majd megragadta Júlia kezét.
– Gyere, megmutatom, hol szoktunk rajzolni! – lelkesedett.
Júlia intett Gergőnek, hogy várjon, és követte a fiút. A szakköri teremben hosszú asztaloknál ültek a gyerekek: egyesek rajzoltak, mások színes papírból vágtak formákat. Márk büszkén húzta anyját a saját helye felé, ahol már elő volt készítve a papír és a ceruza, mintha csak arra vártak volna, hogy ő is közelebb hajoljon, és jobban megnézze, mivel foglalkoznak.