A szoba, ahol felébredt, pontosan olyan volt, mint gyerekkorában: a falakon kifakult csillagmintás tapéta, az ablak mellett a régi polc, rajta az iskolai könyvei, amelyeket azóta sem vitt el onnan senki. A konyhából edénycsörgés hallatszott, Erzsébet, az anyja sürgött-forgott egy virágos, megkopott köntösben.
– Jó reggelt – szólt Júlia, amikor belépett.
– Ülj le – felelte az anyja anélkül, hogy hátranézett volna. – Kész a kása, még meleg. Egyél.
Júlia töltött magának teát, a csészét az asztal szélére tette, de hozzá sem nyúlt.
– Ugye nem ok nélkül jöttél? – kérdezte Erzsébet végül.
Júlia lassan bólintott.
– Gergővel különmentünk.
Az anyja leült vele szemben, könyökét az asztalra támasztotta.
– Mi történt köztetek?
Júlia belenézett a szemébe, és mesélni kezdett. Nóráról. A blokkról. A táborról. Nem emelte fel a hangját, mégis minden mondata határozott volt, mintha lezárt kijelentések sorát mondaná. Erzsébet csendben hallgatta, csak néha ingatta a fejét.
– Én azért még átgondolnám – jegyezte meg végül. – Van egy gyereketek. Ez nem játék.
– Átgondoltam – felelte Júlia. – Ő már nem része annak, amiben élni akarok.
Reggeli után szótlanul hajtogatták a ruhákat, majd kimentek a piacra paradicsomért és zöldfűszerekért. A bevásárlótáskákkal visszafelé alig beszéltek. A ház előtt Erzsébet hirtelen megállt.
– Hívott?
– Igen. Nem vettem fel.
– És ha idejön?
Júlia megvonta a vállát.
– Jöhet. Az ajtó akkor is zárva marad.
Este, amikor Júlia a verandán pakolt, az anyja kilépett egy bögrével a kezében. Állt egy darabig hallgatva, majd váratlanul megszólalt.
– Az apáddal is volt ilyesmi… Erről sosem beszéltem. Megbocsátottam. Utána még tizenhét évig együtt voltunk. Nem volt tökéletes, de együtt maradtunk.
Júlia nem válaszolt. Kiment az udvarra, leült a cseresznyefa alá. A fű nedves volt a talpa alatt, a keze a térdén pihent. A csend mindent elnyelt, a ház mögötte halvány fényben lélegzett.
Késő este megzörrent a telefon. Gergő volt.
– Tudom, hogy hibáztam. Az én bűnöm. Adj még egy esélyt – mondta fáradt, szinte gyerekes hangon.
– Már megkaptad – felelte Júlia. – Benne voltál. Most már nem.
– És Márk? Rá gondoltál egyáltalán?
Júlia hallgatott egy pillanatig.
– Te gondoltál rá, amikor ebbe belekezdtél?
Gergő nem válaszolt. Letette.
Másnap Júlia visszament a lakásba. Az előszobában egy csokor állt: fehér liliomok és kék nőszirom. Mellette egy cetli: „Bocsáss meg. Ha tudsz. Nem akartam.”
Elment mellette, vizet engedett, a virágot némán vázába tette.
A napok nehézkesen csúsztak egymásba. Gergő hívta, írt, rövid üzeneteket, újra és újra. Egyszer megjelent az ajtónál – Júlia nem nyitott. Aztán ismét csend lett.
Egy hét múlva elhozta Márkot a táborból. A fiú hátizsákkal, sapkában, lebarnulva lépett be, lerúgta a cipőjét, egyenesen a konyhába ment.
– Anya, hol van apa?
Júlia a mosogatónál állt, a törölközőbe dörzsölte a kezét, majd megfordult.
– Olyat tett, amit nem lehet megbocsátani. De ő akkor is az apád marad.
Márk leült, gondolkodott.
– És most mi lesz?
– Most ketten maradunk. Őszintén.
A fiú bólintott, odalépett, átölelte a derekát.
– Ne szomorkodj. Mostantól veled leszek.
Éjjel Júlia kiment a konyhába, felkapcsolta a lámpát. Az asztal üres volt, egyetlen pohár állt rajta. Vizet töltött, az ablaknál megállt. A város aludt. A szíve is. Csendesen, visszafordíthatatlanul.
Reggel levette a gyűrűt, Márk gyerekrajzai közé tette a fiókba. Letörölte az asztalt, kávét főzött, leült a laptop elé. Új munka. Új élet. Magyarázatok nélkül. Visszaút nélkül.
Szombat reggel ajtót nyitott – a küszöbön Gergő anyja, Ildikó állt, a kezében egy zacskó házi lekvárral.