— Anya, apa azt mondta, hogy hétvégén megyünk Erika nagyihoz a vidéki házba! Ugye van ott játszótér? — lelkesedett Lilla séta közben, mit sem sejtve arról, hogy ezzel kikotyogta édesapja tervét. Egy olyan döntést, amelyről Szilviával senki sem egyeztetett.
— Mikor mondta ezt neked apa? — kérdezte Szilvia, kissé felszaladó szemöldökkel.
— Nem is tudom… talán tegnap — vont vállat a kislány, majd reménykedve ránézett az anyjára. — Jó móka lesz ott?
— Drágám, fogalmam sincs, apa miért ígért ilyet. Beszéljünk erről később, rendben? — válaszolta halkan Szilvia, miközben belül forrt benne az indulat. Gábor már megint egyedül döntött. Úgy, ahogy szerinte helyes. Csakhogy ez megint nem az ő érdekeit szolgálta.
Este, amikor Lilla már mélyen aludt, Szilvia odalépett a férjéhez, és nem kertelt:
— Miért mondtad a gyereknek, hogy a hétvégét anyádnál töltjük?
— Mert kérdezgetett a nagymamáról. Hiányzik neki — felelte Gábor vállvonva.
— És így akartál kibújni a kérdések alól? Akkor ez az egész csak üres beszéd volt?
— Dehogy. Igazat mondtam. Anyám is vár minket.
— Találkozhatnánk vele a városban is. Nem kötelező kivonulni vidékre.
— Ő számít ránk. Segítségre. Már megígértem neki, hogy megyünk.
— Nem akarok menni, Gábor. Kérlek, hallgass meg! — Szilvia az ajtófélfának támaszkodott, hogy ne emelje fel a hangját.
— Már megint kezded… — sóhajtott fáradtan a férfi. — Ez csak egy vidéki ház. Friss levegő, család.
— A te családod, nem az enyém! — csattant fel keserűen. — Elegem van abból, hogy boldognak tettetem magam a bográcsozás, a kapálás és a „természet közelsége” miatt. Ez nekem nem pihenés. Ráadásul a lányunk még kicsi, bármi történhet.
— Anyám mindent előkészített. Pácban a hús, vár minket. Nem hagyhatjuk cserben — zárta le Gábor.
— Rendben. Akkor egy napra megyünk.
— Már megbeszéltem, hogy május elsejétől tizedikéig ott maradtok Lillával — mondta közömbösen, a telefonját nyomkodva.
— Szó sem lehet róla! Ha akarsz, költözz ki örökre, de én nem leszek cseléd a ti telketeken! — csúszott ki Szilviából indulatosan. Szerencsére Lilla nem ébredt fel; békés, színes álmokban járt, egy olyan világban, ahol még minden rendben volt — ellentétben a felnőttekével.
Reggel a vita folytatódott, ám Lilla — akinek Gábor valamilyen ajándékot is belengetett a nagymamától — lelkesen összepakolta a hátizsákját, és kijelentette, hogy menni szeretne.
— Igen, háromra ott vagyok… El kell vinnem a feleségem meg a lányom a vidéki házba… — hallatszott Gábor telefonbeszélgetése, majd Szilvia döbbent tekintetét látva gyorsan magyarázkodni kezdett. — Most kiviszlek titeket, amíg nincs forgalom, én meg holnap megyek utánatok. Dolgoznom kell még. Anya már nagyon vár. Lilla, készen állsz az utazásra?
— Igen, apuci! — csillogott a kislány szeme.
Szilvia tiltakozott volna, de amikor meglátta Lillát, amint boldogan rendezgeti a játékait, inkább hallgatott.
Az út végtelennek tűnt. Lilla hátul énekelt és csacsogott, Szilvia pedig erőltetett mosollyal bámult kifelé, miközben egyre inkább azt érezte: csapdába került. Egy családban, ahol az ő szava nem számít.
Erika, az anyós háza a település szélén állt, szinte a mező mellett. Szilvia sosem kedvelte ezt a helyet: a közeli tó miatt hemzsegő szúnyogokat, az öreg fa szagát, és főleg a kényelmetlenséget — zuhany helyett szauna, rendes beltéri WC helyett egy rozoga kis bódé a kert végében.
— Miért nincs bent a házban vécé? — kérdezte egyszer Szilvia, mire Gábor és Erika úgy néztek rá, mintha valami egészen elképesztő dolgot mondott volna.