«Vagyis azt szeretné, hogy húsz emberre főzzek, miközben engem nem enged az asztalhoz» — mondta Lilla csendesen, kezében a felmosóronggyal, megdermedve a konyha közepén

Megalázó közöny, végül felszabadító döntés született.
Történetek

— Mindegy — mondta végül halkan. — Ami számít, hogy most már tisztán látom, hol a helyem. És az biztosan nem a ti családotokban van.

Lilla felállt, az ablakhoz lépett. Odakint még mindig fellobbantak a tűzijátékok színes csóvái. Egy pillanatra elidőzött a fényeken.

— Ja, és boldog új évet — tette hozzá fáradt iróniával. — Engem egyébként elfelejtettél felköszönteni.

Bontotta a vonalat, a telefont képernyővel lefelé tette az asztalra, mintha ezzel is lezárna valamit.

Levente január másodikának reggelén ért haza. Gyűrött kabát, karikás szemek, hamuszürke arc.

— Anyát bevitték a kórházba. Kiszáradt. Nóra nem áll szóba velem. A vendégek mind elmentek, köszönés nélkül — sorolta tompán, a parkettát bámulva. — Rémálom volt az egész. Egy ünnep, ami visszaütött.

Lilla a kávéscsészével a kezében az ablaknál maradt.

— Sajnálatos — felelte röviden.

— Te tényleg azt gondolod, hogy ez így rendben van? — nézett fel végre.

— És te komolyan normálisnak tartod, hogy tizenkét éven át cselédként tartottad a feleséged? Hogy nem ülhettem le az asztalhoz a családoddal? Hogy elvártad: az utolsó forintjaimat is olyan emberek ételére költsem, akik lenéznek?

Levente nem válaszolt.

— Tudod, mi benne a legabszurdabb? Meg tudtam volna bocsátani. Elég lett volna egyszer, egyetlen alkalommal kiállnod mellettem. Mondani Ilonának, hogy a feleséged vagyok, nem a szakácsnője. De te hallgattál. Tizenkét éven keresztül.

— Nem hittem, hogy ez ennyire számít neked…

— Pont ez a baj. Nem gondolkodtál. Rólam soha — Lilla levette a fogasról Levente kabátját, és felé nyújtotta. — Öltözz. Menj az anyádhoz, szüksége van rád. Én pedig addig eldöntöm, kell-e nekem olyan férj, aki csak egy főzőkanalat lát bennem.

Levente átvette a kabátot, tétován állt még egy pillanatig, mintha mondani akarna valamit. Aztán felöltözött, és szó nélkül kilépett.

Lilla bezárta az ajtót, nekidőlt a félfának. A lakás csendje most nem nyomasztotta. Inkább felszabadító volt, mintha végre letehette volna azt a terhet, amit túl régóta cipelt.

Odakint hideg volt, tiszta fényekkel és nyugalommal. Az új év épp csak elkezdődött. És most először: igazán az övé volt.

A cikk folytatása

Életidő