A keze nem remegett. Odabent nem kavargott semmi, csak egy üres tér maradt, hűvös és meglepően nyugodt.
Mire mindennel végzett, az óra már tizenegyet mutatott. Lilla a kis üvegeket a szemetesbe dobta, gondosan összekötötte a zsák száját, majd levitte a gyűjtőbe. Visszatérve nem maradt utána más, csak rend és csend.
Levente éjjel egy körül esett haza, erősen ittasan. Szó nélkül ledőlt aludni, meg sem kérdezte, hogy van. Lilla mellé feküdt. Álomtalan, mély alvásba zuhant.
Harmincegyedikén reggel Levente már az ajtóból sietett.
— Gyorsabban, hol az étel? Anyám azt üzente, ebédre vigyem, ők addig megterítenek.
Felkapta a csomagokat, betuszkolta az autóba, becsapta a csomagtartót, majd visszaszólt:
— Ennyi, indulok! Oldd meg magadnak!
Boldog új évet nem kívánt. Egy szó sem.
Lilla csak intett utána. Az autó eltűnt a sarkon.
Visszament a lakásba, lefőzött egy kávét, bekapcsolta a tévét. A nap nagy részét a kanapén töltötte. Különös béke telepedett rá, a lakás csöndje nem nyomasztotta. Nóra háromszor is hívta, magához invitálta, de Lilla mindannyiszor nemet mondott. Egyedül akart maradni.
Éjfélkor a pezsgőspoharát a képernyő felé emelte, ahol az államfő köszöntötte az országot. Az ablaknál ült, figyelte a tűzijátékot: rövid életű, vakító fények robbantak szét a város felett.
Hajnali kettőkor felzúgott a telefon.
— MIT RAKTÁL BELE?!
Levente üvöltött, Lilla ösztönösen eltartotta a készüléket a fülétől.
— Mi történt? — kérdezte nyugodtan.
— KÁOSZ VAN! Mindenki a vécén! Anyám, a húgom, a vendégek! A gyerekek sírnak, öklendeznek, senki nem tud felállni! A sógorom ott csinált be az asztalnál! Szétesett az egész ünnep! Mit műveltél?!
Lilla kortyolt a pezsgőből.
— Pont úgy készítettem el mindent, ahogy Ilona kérte. Házi módra, szívvel-lélekkel. Úgy tűnik, a szervezetetek már nem tűri az idegenek főztjét. Hiszen te mondtad: nektek zárt körötök van.
— Te… ezt szándékosan?!
A hangja elcsuklott.
— Én csak a szakács vagyok, Levente. A konyhába való. Emlékszel? Anyád így fogalmazott az esküvőnkön. Tizenkét éve.
A vonal másik végén néma csend lett, amely súlyosabban nehezedett rá, mint bármilyen kiáltás.