— Anyám azt üzente, jobb lenne, ha most otthon maradnál. Idén kizárólag családi ünneplés lesz.
Levente fel sem pillantott a telefonjáról. Lilla a konyha közepén állt meg, kezében a felmosóronggyal, mintha megdermedt volna. December huszonhetedike volt, három nap választotta el az újévtől, és őt éppen most húzták ki a családi körből. Nem először.
— Hogyhogy maradjak itthon?
— Hát úgy. Nem férnél el, ugye? Anyánál nincs végtelen hely — Levente végre elvette a szemét a képernyőről, és meglepetten nézett rá, mintha teljes képtelenséget kérdezne. — Viszont megkért, hogy főzz. Itt a lista.
Egy papírlapot nyújtott át, Ilona kerek, gondosan formált betűivel teleírva. Lilla két ujjal fogta meg.
Kocsonya. Háromféle saláta. Sült hal. Húsos és almás piték. Hidegtálak válogatott falatokkal. Alul egy megjegyzés: „És szépen tálald, Lillácska. Mégiscsak vendégek jönnek.”
Vendégek. Tehát mások helyet kaphatnak, neki viszont nem jut szék.
— Vagyis azt szeretné, hogy húsz emberre főzzek, miközben engem nem enged az asztalhoz.
Lilla nem kérdezett. Csak kimondta, ízlelgette a mondatot, mennyire fáj így hangosan.
— Igen. Érted te ezt. Az ő társaságuk. Te ott csak feszengenél.
Tizenkét év házasság. Tizenkét esztendő, amikor minden összejövetelre, születésnapra, névnapra ő készített mindent ennek a rokonságnak. Az asztalhoz talán háromszor ültették le. A többi alkalommal melegítés, felszolgálás, pakolás, mosogatás jutott.
— Rendben — mondta Lilla.
Levente bólintott, és már vissza is süllyedt a telefonjába.
Huszonkilencedikén a szupermarketben állt a kocsonyához való húsok előtt. A havi fizetése fele ment rá — arra a pénzre, amit télire kabátra tett félre. Lilla mégis betette a kosárba a húst, majd a lazacot, az avokádót, az ananászt a salátákhoz. Ilona ragaszkodott hozzá, hogy minden „rendesen, ahogy illik” legyen.
Otthon főzött, aprított, kevert. A keze szinte magától dolgozott, az órák észrevétlenül teltek. Harmincadikán hajnalban kelt fel, hogy folytassa az előkészületeket, mintha az ünnep nélküle is pontosan ugyanúgy közeledne.