Szilvia észrevette, hogy Gergő ma kivételesen kiöltözött. Felvette azt a világos krémszínű inget, amelyet együtt választottak ki tavaly, a születésnapjára. A lábán új cipő fénylett, és még mandzsettagombot is tett fel, holott vasárnaponként otthon rendszerint kényelmes ruhában járt.
— Szilvia, beszélnünk kell — szólalt meg, az ablaknál állva, háttal neki.
A nő lassan letette a kávéscsészét az asztalra. A szíve megremegett, de nem félelemből. Inkább kíváncsiság volt benne, furcsa, nyugodt érdeklődés. Látszott rajta, hogy Gergő előre eltervezte ezt a pillanatot, mintha egy komoly eseményre készült volna.
Ekkor értette meg: sírásra, könyörgésre, jelenetre számított. Ehelyett Szilviát meglepő béke töltötte el.
— Azt hiszem, jobb lenne külön folytatnunk — mondta a férfi, még mindig nem fordulva meg. — Mindketten tudjuk, hogy ez már nem működik.
— Tudjuk? — kérdezett vissza Szilvia, és őt magát is meglepte a hangja.
Nyugodt volt. Szinte tárgyilagos.
Gergő végre megfordult. Az arcán döbbenet futott át: nem ilyen reakcióra számított.
— Felnőttek vagyunk. Az érzések elmúltak, minek színlelni tovább? — tette hozzá.
Szilvia hátradőlt a székben. Huszonkét év házasság. Egy felnevelt fiú. Túlélték a kamaszkorát, és az ő negyvenes éveit is. Most pedig, úgy tűnt, az igazi ötvenesek következnek.
— És én hová menjek? — kérdezte egyszerűen.
— Hát… — Gergő elbizonytalanodott. — Lakhatnál egy ideig Nóránál. Vagy bérelhetnél valamit. Az elején segítek anyagilag.
Nóra, a húga, aki mindig azt mondta, hogy Szilvia rosszul választott férjet.
„Segítek pénzzel.” Milyen nagylelkűen hangzott.
— És te mit tervezel? — kérdezte.
— Én? — láthatóan nem készült ellenkérdésre. — Semmi különöset. Talán eladom a lakást, és veszek egy kisebbet.
— A lakást? — Szilvia enyhén félrebillentette a fejét. — Ezt a lakást?
— Igen. Mi mást?
Felállt, és az ablakhoz lépett. Gergő ösztönösen hátrébb húzódott. Lent iskolások sétáltak hátizsákkal; elkezdődött a tanév, az élet ment tovább a maga rendjén.
— Gergő, emlékszel arra, kinek a nevén van ez a lakás? — kérdezte halkan.
— Az enyémen, természetesen. Miért?
— Az enyémen? — csodálkozás csendült a hangjában, akár valódi is lehetett volna. — Biztos vagy benne?
Először a beszélgetés során a férfi teljesen összezavarodott.
— Hát persze… régen vettük…
— Azon a pénzen, amit még az esküvőnk előtt anyám adott nekem ajándékba — mondta Szilvia lassan, és hagyta, hogy a mondat súlya a levegőben maradjon.