— mondta félmosollyal. — Csak azt akartam, hogy végre felébredj.
Levente közelebb húzta magához.
— Már ébren vagyok.
A levesestál továbbra is a felső polcon maradt. Üresen. Júlia többé nem vette le onnan, de kidobni sem vitte rá a lélek. Maradjon csak — emlékeztetőként arra, hogy a hallgatás ára sokszor magasabb, mint az őszinteségé.
Nóra ezután nem állított be bejelentés nélkül. Nem mondta meg, mit hogyan kellene csinálniuk. Ritkán telefonált, akkor is kimérten, udvarias hangon. Júlia Levente hangsúlyából érezte: az anyja mélyen megsértődött. De Levente tartotta magát.
Március nyolcadikán Nóra egy képeslapot küldött az üzenetküldőn. Szöveg nem volt rajta, csak virágok. Júlia ránézett a képre. Levente mellette állt.
— Válaszolsz? — kérdezte.
— Nem — felelte Júlia nyugodtan. — Értse meg, hogy a bocsánatkérés nem törli el a következményeket. Szokja meg, hogy mi a saját szabályaink szerint élünk.
Levente bólintott.
Egy hónappal később a szomszéd mesélte: látta Nórát a boltban. Egy barátnőjének panaszkodott, hogy a fia eltávolodott, nem hívja ünnepekre, és a felesége ellene fordította. A szomszéd együttérzéssel adta tovább a történetet. Júlia hallgatta, és sem sajnálatot, sem kárörömöt nem érzett. Csak ürességet.
— Megkapta, ami járt — mondta este Leventének. — Ahogy akkor mindannyian.
Levente elmosolyodott.
— Kegyetlen vagy.
— Igazságos.
Nyáron, majdnem egy évvel azután az újévi este után, Nóra újra látogatást kért. Levente kérdőn Júliára nézett.
— Jöhet — mondta Júlia. — De egyedül. És mondd meg neki: tanácsok nincsenek.
Az anyja tortával érkezett. Csendesen ült le, a régi határozottság nélkül. A beszélgetés feszült volt. Júlia látta: Nóra visszafogja magát, fél, nehogy túl messzire menjen.
Indulás előtt a bejáratnál megállt.
— Júlia, őszintén sajnálom.
— Tudom.
— Meg tudsz majd bocsátani?
Júlia begombolta a kabátján azt a gombot, amit Nóra nem ért el. Az asszony megdermedt. Júlia a szemébe nézett.
— Már megbocsátottam. De elfelejteni nem fogom. És a határok maradnak. Mindig.
Nóra bólintott, a szeme csillogott. Megfordult, és elment.
Levente hátulról átölelte Júliát.
— Lehettél volna engedékenyebb.
— Lehettem volna. Akkor viszont minden elölről kezdődne.
Levente a halántékára csókolt.
— Pont ezért szeretlek.
Júlia elmosolyodott, a konyhába ment, kinyitotta a hűtőt. Bent az ő dolgaik voltak — jelölések nélkül, elkülönítés nélkül. Csak étel. Közös.
Sajtot és kenyeret vett elő. Levente bekapcsolta a vízforralót. Leültek egymással szemben, ketten — ahogy régen, ahogy mindig is kellett volna.
— A blokkokat megtartottad? — kérdezte Levente.
— Igen. Az iratok mappájában vannak. Ki tudja, kellhetnek-e még.
Levente felnevetett.
— Remélem, nem.
— Remélheted — harapott a kenyérbe Júlia. — De fel vagyok készülve.
Csendben ültek. Odakint lebukott a nap. A lakás az övék volt. Az életük is. És többé senki nem mondhatta meg, hogyan éljenek.
A levesestál a polcon üresen állt. Júlia tudta — ott is marad.