Levente sápadt volt, mintha kifutott volna belőle minden vér. A tekintetét nem emelte fel, a szeme a terítő mintájába kapaszkodott. Nem szólt. Megint nem.
Melinda állt fel elsőként. Zavartan megigazította a blúzát.
— Ez most nagyon kellemetlen lett… talán jobb, ha mindenki hazamegy.
Tibor már nyúlt is a kabátjáért. A rokonság egyszerre mozdult: székek csúsztak, suttogás indult, cipzárak sercegtek. Tíz perc sem telt bele, és a lakás kiürült, mintha soha nem lett volna tele.
Nóra az ajtóban maradt. Egyenes háttal állt, az arca kifejezéstelen, kemény, akár a kő.
— Ezt még megbánod — mondta halkan.
— Nem — felelte Júlia nyugodtan. — Már nem.
Az ajtó csapódása tompán visszhangzott a folyosón.
Levente visszaült az asztalhoz. A tányérjára meredt, mintha ott keresné a választ. Júlia közben összeszedte a borítékokat, egymásra rakta őket, precízen.
— Ő az anyám — szólalt meg végül a férfi.
— Én pedig a feleséged vagyok. Voltam — válaszolta Júlia.
Bement a hálószobába. Levente nem követte.
Reggel a konyhában találkoztak. Júlia vizet ivott, az ablakon beszűrődött a halvány fény.
— Anyám hívott — mondta Levente. — Azt akarja, hogy kérj bocsánatot.
— És te mit mondtál neki?
A férfi sokáig hallgatott. A telefonját szorongatta, majd lassan felnézett.
— Azt, hogy elég volt. Hogy ez a mi életünk. És… hogy téged választalak.
A hangja megremegett. Júlia látta rajta: ez neki is fáj.
— Azt mondta, áruló vagyok. Aztán letette.
Júlia letette a poharat, odalépett hozzá, leült mellé.
— Ezt fél éve kellett volna kimondanod.
— Tudom. Bocsáss meg. Egész életemben féltem tőle. Amikor kiosztottad a blokkokat… akkor értettem meg, mennyire gyáva voltam.
Júlia nem válaszolt azonnal. Benne volt a sértettség, a fáradtság — de ott bujkált valami más is: megkönnyebbülés.
— Időre van szükségem — mondta végül. — Hogy elhiggyem, nem gondolod meg magad.
— Nem fogom. Esküszöm.
Júlia felállt, a hűtőhöz lépett, elővette a filcet, és áthúzta az összes jelölést az élelmiszereken. Egyiket a másik után.
Levente mögé lépett, óvatosan átölelte.
— Nem lesznek többé jelzések.
— Nem lesznek — ismételte meg.
Nóra még kétszer telefonált. Levente nem vette fel. Harmadszorra igen — röviden, keményen beszélt.
— Ha látni akarsz minket, kérj bocsánatot Júliától. Amíg ez nem történik meg, az ajtó zárva marad.
A bocsánatkérés akkor elmaradt. De botrány sem lett több.
Két hónap telt el. Júlia lassan visszatalált önmagához. Eltűntek a jelölések, újra együtt vacsoráztak. Levente hétvégén főzött — ügyetlenül, de igyekezettel.
Egy este megmutatott neki egy üzenetet. Nóra írta: „Talán beszélhetnénk?”
— Te szeretnéd? — kérdezte Júlia.
— Csak ha te is. A mi feltételeinkkel.
Júlia gondolkodott, majd bólintott.
Nóra egy hét múlva jött. Egyedül. A kanapé szélére ült, Júlia teát töltött. Az idősebb asszony az asztallapot nézte.
— Tévedtem — mondta végül. — Azt hittem, a fiamat védem. Közben majdnem tönkretettelek titeket.
Júlia hallgatott.
— Féltem — folytatta Nóra. — Az exférjem eladósodott, elvesztettük a lakást. Nem akartam, hogy ez megismétlődjön.
— Én nem a volt férje vagyok — mondta Júlia halkan. — Az én hitelem pedig Leventével közös döntés. Nem a tiéd.
Nóra bólintott.
— Bocsánatot kérek.
Levente nyugodtan, határozottan nézett az anyjára.
— Ilyen többé nem lesz. Soha.
— Értem — felelte Nóra.
Az ajtóban még visszafordult.
— Erős nő vagy, Júlia. Haragudtam ezért. De igazad volt.
Az ajtó becsukódott. Júlia nem szólt, csak biccentett.
Levente átölelte.
— Köszönöm, hogy nem mentél el.
— Nem véletlenül tettem ki azokat a blokkokat az asztalra — mondta csendesen.