Levente bekapcsolta a kihangosítót. Az anyja hangja élénken, már-már diadalmasan töltötte be a konyhát.
— Leventém, döntöttem — jelentette ki. — Nálatok töltjük a szilvesztert! Jövünk Melindával és Tiborral, Alexandra a férjével, Márk a feleségével, meg a nagyi is. Nyolcan leszünk összesen. Elférünk, hiszen nagy a lakásotok.
Levente nem válaszolt azonnal. Júlia az ajtófélfának dőlve figyelte, várta, mit mond.
— Anya, ez azért… készülni kell, bevásárolni, főzni — próbálkozott óvatosan.
— Ugyan már, Juliánk igazi háziasszony — nevetett fel Nóra. — Emlékszel a libára az esküvő után? Most is megoldja. Végül is egy család vagyunk.
Júlia meghallotta a mondatot, és mintha belül eltört volna valami. „Egy család.” Fél év cetlikkel felcímkézett élelmiszerek és pontosan kiszámolt vécépapír után.
— Nóra, és a külön kassza? — kérdezte halkan, de határozottan.
Rövid csend következett, majd egy kellemetlen nevetés.
— Jaj, Júliám, ne légy már kicsinyes. Ünnep lesz. Csak nem sajnálod a rokonoktól?
Levente a telefon kijelzőjét bámulta. Várta, hogy Júlia beadja a derekát.
Júlia felnézett a szekrény tetején álló levesestálra — Nóra nászajándékára, a „családi fészek jelképére”.
— Rendben. Jöjjenek — mondta végül.
December harmincegyedikén hajnali hatkor kelt. Piac, liba, zöldségek, gyümölcsök, minden, ami kellett. Levente felajánlotta, hogy beszáll a költségekbe, de Júlia egy kézmozdulattal leállította.
— Nem szükséges. Intézem.
Egész nap a konyhában forgolódott: sütött, aprított, tálalt. Levente próbált segíteni, de ő némán dolgozott. A férfi érezte, hogy valami nincs rendben, mégsem kérdezett.
Nyolcra megérkeztek a vendégek. Nóra lépett be elsőként, új pulóverben, frissen belőtt hajjal, széles mosollyal. Utána hömpölygött be a rokonság.
— Na, háziasszony, készen az asztal? — kukkantott be a sütőbe. — Micsoda illat! Ügyes vagy, Juliám, arany kezed van.
Júlia bólintott, majd elővette a szekrényből a levesestálat, és az asztal közepére tette. Nóra arca felragyogott.
— Ugye, milyen jó helye van az ajándékomnak?
Mindenki leült. Az asztal roskadozott, középen a tál — üresen.
Éjfélkor koccintottak. Tibor már nyúlt volna a salátáért, amikor Júlia felállt. Pár perc múlva fehér borítékokkal tért vissza, és sorban mindenki elé letette. Nóra kinyitotta a sajátját. Egy blokk volt benne.
— Ez meg micsoda? — kérdezte döbbenten.
— Elszámolás — felelte Júlia nyugodtan. — Az alapanyagok, az áram, az időm. Fejenként ennyi. Utalás után jön a meleg étel.
Dermedt csend. Tibor felhorkant, Melinda megállt a pohárral a levegőben.
Nóra lassan felállt.
— Megőrültél? Mit képzelsz magadról?!
— Pontosan azt csinálom, amit ön tanított — mondta Júlia. — Fél éve világos volt: mindenki a saját részét fizeti. Nem élősködünk egymáson. Alkalmazkodtam.
— De hát ünnep van!
— És a tejre ragasztott jelölések? Az is ünnep volt? Önök ragaszkodtak a külön költségvetéshez. Most sincs másként: fizetnek, vagy étterembe mennek.
Júlia levette az asztalról a levesestálat, megforgatta a kezében.
— Levente már rendezte a részét, beszállt a lakhatásba. Az ő adagja benne van az árban. A többieknek itt a tarifa.
Levente mozdulatlanul ült a széken, és nem emelte fel a tekintetét, mintha remélte volna, hogy láthatatlanná válik.