Attól a naptól kezdve új rend szerint éltünk: én kizárólag azt ettem, amit magamnak vettem meg. Levente pedig azt fogyasztotta, amit a saját „nagylelkűsége” kitermelt.
Este hazaérve az első, amit megláttam, a mosogatóban tornyosuló edényhegy volt. Ugyanott, érintetlenül. Levente a konyhában ült, olyan arccal, mint aki mártírhalált halt.
— Nem mostam el — közölte szárazon. — Ez a te dolgod.
— Az enyém? — kérdeztem mosolyogva. — Rendben.
Fogtam egy nagy fekete szemeteszsákot, és nyugodt mozdulatokkal pakolni kezdtem bele mindent: a koszos tányérokat, a beszáradt leveses fazekat, a zsíros tepsit.
— Megőrültél?! — üvöltötte. — Ez edény!
— A barátaid mocskos edényei, Levente — válaszoltam higgadtan. — Nem szerződtem fel mosogatónak a focicsapatodhoz. Ha a főzésem nem érdemel tiszteletet, talán majd az edények ára igen. Vagy azonnal elmosod őket, vagy ez a zsák megy a kukába. Nekem olcsóbb egy új lábast venni, mint ezt a disznóólat sikálni.
Rám nézett. Nem volt bennem hiszti, csak fáradt, jeges eltökéltség. Látta rajtam: nem blöffölök. Tényleg kidobnám.
Szó nélkül kirántotta a kezemből a zsákot, visszarakta a mosogatóba, megnyitotta a csapot, és elővette a szivacsot. Egy teljes órán át mosogatott. Morogva, szuszogva, de végigcsinálta.
A következő hét fagyos fegyverszünetben telt. Én magamnak vásároltam, Levente instant tésztán és fagyasztott pelmenyin élt, a saját zsebpénzéből. Péntekre elfogyott a tartása.
Este hatalmas szatyrokkal állított haza. Hús, zöldség, gyümölcs, még egy torta is.
— Lénka — mondta, miközben kipakolt. — Rájöttem. Hülye voltam. Sajnálom. Nem gondoltam, hogy ez ennyire… fárasztó és drága. Norbert egyébként hívott, megint jönne. Mondtam neki, hogy felújítás van, vendégek nincsenek. Úgy értem: soha.
— És ki fog főzni? — kérdeztem, a húsra bökve.
— Ketten — sóhajtott. — Én pucolok, darabolok. Te irányítasz.
Azon a vasárnapon négy kézzel dolgoztunk. És valahogy a leves is finomabb lett. De ami igazán számít: Levente azóta úgy őrzi a lábasokat, mint egy cerberus. Ha pedig valamelyik haver elejti, hogy „beugrana kajálni”, csak ennyit felel: „Az étterem a sarkon van. A feleségem elfáradt.”
Ez a történet arra tanított meg, hogy a határokat igenis védeni kell, még akkor is, ha keménynek tűnik. A saját munkád érték. Ha te komolyan veszed, mások is kénytelenek lesznek.