— Akkor legalább a dobozokat pakold el! — mordult még utánam, mintha parancsot osztana.
— Mindjárt — feleltem félhangosan, miközben előhúztam a telefonomat.
A bosszú gondolata egyetlen pillanat alatt összeállt bennem. Vendéglátást akart? Megkapja. Csak épp nem én fogom állni a számlát. Levente semmit nem vett észre az egészből. Meg volt győződve róla, hogy a szokásos forgatókönyv következik: egy kis zsörtölődés, aztán kötény fel, serpenyő elő, tojás vagy tészta, mert „egy férfit etetni kell”. Nyugodt lélekkel visszament a tévéhez, hogy befejezze a meccsösszefoglalót, engem pedig otthagyott a koszos konyhában.
Csakhogy én nem a tűzhelyhez léptem. Rendeltem ételt. Magamnak. Egy adag Philadelphia tekercset és egy csípős tom yum levest. Amíg a futár úton volt, látványosan félretoltam a piszkos tányérokat anélkül, hogy egyet is elmostam volna, leültem az asztalhoz, és olvasni kezdtem.
Amikor megérkezett az étel, Levente az illatra rohant ki, mint Pavlov kutyája.
— Hű, sushi! Ez igen! — nyúlt a zacskó felé. — Ügyes vagy, Lénka, jó ötlet volt. A borscs után már megint éhes lettem.
Rácsaptam a kezére.
— Ez az enyém — mondtam, miközben kibontottam az evőpálcikát.
— Tessék? — meredt rám. — És én?
— Te, drágám, ma már vacsoráztál. Sőt, megetted a hétfőtől péntekig járó adagodat is, ebéddel együtt. Ötéves terv, három óra alatt teljesítve. A kereted elfogyott.
— Ugye viccelsz? — nevetett fel idegesen. — Pár fasírt miatt megsértődtél? Ne bolondozz már, adj egy tekercset.
— Nem.
Lassan ettem, élvezettel, végig a szemébe nézve. Levente egy darabig toporgott, aztán rájött, hogy nem tréfálok. Durcás szuszogással nekiállt magának főzni valami ehetőt: üres tésztát, mert mást nem talált a szekrényben. Ketchup nem volt, olaj sem — mindent feltálalt a barátainak.
Az igazi folytatás azonban csak másnap kezdődött.
Korán keltem, az ebédre maradt sushi maradékát elcsomagoltam, és elindultam dolgozni. Levente déltájban hívogatni kezdett.
— Lénka, ezt nem értem. Üres a hűtő. Se doboz, se felvágott. Most komolyan a munkahelyen egyek?
— Menj el egy étterembe — válaszoltam vidáman. — Egy menü nagyjából négyszáz forint.
— Négyszáz?! — háborodott fel. — Az heti kétezer! Nincs erre plusz pénzem, nyaralásra gyűjtünk! Miért nem főztél tegnap estére?
— Mert elfáradtam, Levente. Vasárnap főztem. Te meg úgy döntöttél, hogy a munkám ingyen nasi a barátaidnak. És ezután már semmi nem volt ugyanaz.