A pulton heverő süteményből sem maradt más, csak szanaszét szóródott morzsák árulkodtak arról, hogy valaha almás pite volt ott.
Ekkor feltűnt a konyha ajtajában Levente. Elégedett volt, kipirult, látszott rajta, hogy jól lakott és remekül szórakozott.
— Ó, hát megjöttél, Lenuskám! — kiáltotta vidáman. — A srácokkal focit néztünk, igazi évszázad meccse volt!
— Levente… — végigmutattam az üres edényeken. — Hol van az étel?
— Hát, izé… elfogyott — tárta szét a karját büszke mosollyal, mintha hőstettet vitt volna véghez. — Beugrottak a fiúk meló után, mind éhesek voltak. Csak nem kínálhattam meg őket teával! Vendéglátóként rendesen megterítettem. A borscsod pillanatok alatt eltűnt, Norbert háromszor is szedett, azt mondta, jobb, mint amit otthon kap. Büszke lehetnél magadra!
— Büszke? — kérdeztem halkan. — Hat órát főztem. Ez egy teljes hétre volt kiszámolva. Ketten élünk itt. Öt liter leves és két kiló hús volt. Ti meg lenyeltétek rágás nélkül?
— Jaj, ne kezdd már — fintorgott. — Ez csak kaja. Azért van, hogy megegyük. „Főztem egy hétre, hogy munka után ne kelljen a tűzhelynél állnom, erre hazajövök, és üres minden, mert a férjem megetette a haverjait” — gúnyosan visszhangozta a gondolataimat. — Ennyire sajnálod tőlük a fasírtot? Ne légy már kicsinyes, Leni, ez nagyon csúnya tulajdonság.
— Csúnya? — éreztem, ahogy az éhséget elönti bennem a düh. — Az a csúnya, hogy egy nőt, aki egész nap dolgozik, vacsora nélkül hagysz. Fel sem fogod, mit tettél? Holnap dolgozom, a hűtőben pedig kong az üresség.
— Akkor főzz még — vágta rá diadalmas egyszerűséggel. — Úgyis szeretsz főzni. Ha más nincs, főzz ki pár zacskós tésztát. A srácok meg most már tudják, milyen gazdag az asztal nálunk.
Odalépett a hűtőhöz, kinyitotta, végignézett az üres polcokon, majd visszafordult hozzám.
— Mondjuk sör maradt még? Vagy azt is megittuk? Kiszáradt a torkom a sok hús után.
A mosatlan edények halmát néztem, amit természetesen rám hagytak volna. Néztem az ő jóllakott arcát, és akkor megértettem: ha most nekiállok főzni, vagy elkezdem elmosni a barátai után a tányérokat, azzal végleg elveszítem az önbecsülésemet.
— Nincs sör — mondtam nyugodtan. — Nincs étel sem. És ma én sem vagyok itt neked.
Megfordultam, és elindultam a hálószoba felé átöltözni.
— Hé, hová mész? — kiáltott utánam. — És a vacsora? Én már jól laktam, de holnapra ebédet azért jó lenne…