Vasárnap számomra már régen nem jelent pihenőnapot. Inkább afféle „második műszak”, egy önkéntesen kötelező konyhai szolgálat, amit azért vállalok be, hogy a hétköznapokat túléljem. Főkönyvelőként dolgozom, és a zárási időszakban olyan állapotban vánszorgok haza, hogy az összes energiám legfeljebb egy zuhanyra elég. Éppen ezért Leventével, a férjemmel régen megállapodtunk: vasárnaponként előre főzök egy komplett heti adagot, mindent dobozokba és lábasokba porciózok, hétköznap pedig csak előkapjuk és megmelegítjük a vacsorát.
Ez a vasárnap azonban minden eddigit felülmúlt. Hat teljes órát álltam a tűzhely mellett. A lábam lüktetett, a derekam sajgott, de az eredmény kárpótolt mindenért. A főzőlapon egy hatalmas, öt literes lábasban hűlt a sűrű, marhahúsos borscs. A sütőben készült a tepsis francia hús, tetején aranybarnára pirult sajtréteggel. A serpenyőben valóságos hegyet alkottak a házi fasírtok – legalább negyven darab –, szaftosak, fokhagymával és friss zöldfűszerrel. Desszertnek pedig almás pitét, egy illatos charlotte-ot sütöttem.
– Na, kész – sóhajtottam fel, miközben a hűtő ajtaját a lábammal csuktam be, mert mindkét kezem tele volt koszos edénnyel. – Egy hétre biztosítva van az étel. Nyugodtan lehet dolgozni.
Levente, aki ezalatt végig a kanapén heverészett és autós videókat nézett, elismerően hümmögött:
– Igazi háziasszony vagy, Lenke. Az illat belengi az egész lépcsőházat!
A hétfő káoszban indult. Egész nap fel sem néztem a papírok közül, az ebédet is kihagytam, és hazafelé csak egy gondolat járt a fejemben: „Most töltök egy tányér borscsot, mellé egy fasírtot, és én leszek a világ legboldogabb embere.” Az éhségtől görcsölt a gyomrom, de megnyugtatott a tudat, hogy főznöm nem kell.
Amint beléptem a lakásba, azonnal éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben. Nem az otthonos ételszag fogadott, hanem dohányfüst (pedig nálunk nem szokás bent cigarettázni), sör és… mosatlan edények keveréke.
Az előszobában idegen cipők sorakoztak. Három pár.
Bementem a konyhába, és ledermedtem. A tegnap még makulátlan rendben lévő helyiség úgy festett, mint egy csata után maradt romhalmaz. Az asztalt üres üvegek, morzsák és koszos tányérok borították.
A legrosszabb azonban a tűzhelynél várt.
A borscsos lábas a mosogatóban állt. Üresen. Az alján mindössze egy magányos babérlevél árválkodott, mellette egy megszáradt, rózsaszínes tejfölcsík. Az a tepsi, amelyben öt napra elegendő hús sült, szintén üres volt – valaki még kenyérrel is kitörölte belőle a zsírt. A fasírtos doboz fedele nyitva hevert, benne csak néhány zsíros papírfecni emlékeztetett arra, hogy valaha tele volt.
A desszert sorsáról már nem is mertem gondolkodni, miközben némán álltam a konyha közepén, és próbáltam felfogni, hogyan jutottunk el idáig, és kik lehetnek a „vendégek”, akik ilyen alapos munkát végeztek.