— Ha nem lettél volna, már rég a városban élnék, normális élettel! — szakadt ki belőle. — „Kislányom, rosszul vagyok! Meghalok! Maradj velem, ne menj el…” — emlékszel még, miket mondtál, amikor államilag támogatott helyre felvettek?
— Ha igazán akartad volna, elmentél volna! — csattant fel Ildikó. — Aki menni akart, az már régen eltűnt innen. De ugyan, kinek kellenél te ott? Haszontalan vagy!
— Könnyű ezt mondani, amikor a saját anyám nem enged el! — Eszter hangja megremegett. — Elegem van belőled! Az egész életemet tönkretetted!
Ezekkel a szavakkal, az anyja kiabálását maga mögött hagyva, Eszter kiviharzott a házból. Nem is tudta, hogyan jutott el a művelődési házig. Benedekre nem várva elfoglalta a helyét a moziban. Percek teltek el: tíz, tizenöt, húsz… A mellkasát furcsa nyugtalanság szorította. Felhívta Benedeket, de csak kicsöngést hallott. Gyorsult a légzése, tenyere nyirkos lett, a szíve vadul verdesett, mintha csapdába esett madár lenne.
— Eszter, drágám, minden rendben? Ne haragudj, késtem… — hallotta meg végre.
A férfi gyengéden átkarolta, majd leült mellé. Amikor Eszter meglátta, majdnem elsírta magát.
— Igen… igen — felelte remegve. — Csak kérlek, ne késs el többet. Azt hittem, nem jössz vissza…
…Egy hét múlva Eszter összeköltözött Benedekkel. Eleinte még átjárt az anyjához: gondozta a kertet, vitt élelmiszert. Ildikó azonban tudomást sem vett róla. Szándékosan elfordult, motyogott maga elé. Eszter ezt csendes mosollyal viselte.
Egy alkalommal azonban Eszter különösen titokzatos arccal érkezett. Nem hozott semmit, csak leült az ágy szélére, az anyjával szemben.
— Anya… hamarosan nagymama leszel — mondta, és a szeme ragyogott. — És még valami: Benedekkel beadtuk a házassági kérelmet. Mit szólsz hozzá?
— Micsoda?! Nagymama? — Ildikó felháborodva kapkodta a levegőt. — Terhes vagy? Jaj, micsoda szégyen! Házasságot emleget… ugyan, majd elvesz téged! Ott hagy a gyerekkel! Emberek, mit érek én meg! És ki gondozza a kertet? Ki hozza az ételt? A lábam is alig bír… erre te azzal jössz, hogy nagymama leszek! Pfuj, ugyanolyan együgyű maradtál, mint voltál. Kinek kellesz te így?
Eszter felállt, és határozott léptekkel az ajtó felé indult. Abban a pillanatban különös könnyedség járta át. Nem akkor érezte ezt először, amikor elköltözött Benedekhez, hanem most. Mert végre megértette: az anyja sosem fog megváltozni. Neki viszont tovább kell mennie, a saját útját járva, nem azt az életet élve, amit mások szántak neki. Megnyugvás töltötte el. Tenyerét a hasára tette, ahol finom mozdulást érzett, és elmosolyodott. A saját gyermekét másként fogja nevelni. Először is: egyszerűen szeretni fogja.