A férfi még hozzátette, milyen különös és szomorú látvány, ha egy fiatal nő ilyen korán, egyedül hullat könnyeket az utcán. Felajánlotta, hogy elkíséri egy darabon, nehogy útközben bármi kellemetlenség érje, majd előhúzott a zsebéből egy bontatlan csomag papír zsebkendőt, és felé nyújtotta.
Eszter szó nélkül bólintott. Átvette a zsebkendőt, de a tekintetét továbbra sem emelte fel. Pedig legszívesebben pontosan az ellenkezőjét tette volna. Szerette volna alaposan megfigyelni az arcát, elraktározni minden apró vonását, a mosoly ívét, a szemének színét. Mégis úgy érezte, ez illetlenség lenne. Gyerekkora óta a fülében csengett anyja intelme: egy nőnek mindig palástolnia kell az érdeklődését, különben elriasztja a férfit. Tartsa magát büszkén, megközelíthetetlenül, akár egy szikla. Ildikó sosem adna rossz tanácsot… ugye?
— Egyébként Benedek vagyok — szólalt meg újra a férfi. — Nemrég kerültem ide dolgozni. És önt hogy hívják?
— Eszter… Eszter Ivánovna — felelte halkan.
— Örvendek a találkozásnak! — Benedek barátságosan elmosolyodott, majd a karját kissé előrenyújtotta, mintha felkínálná támasznak. — Ha jól látom, erre visz az útja, már rá is fordult. Tegnap esett, elég csúszós minden, és mintha nem állna túl biztosan a lábán… Hadd segítsek, csak a biztonság kedvéért.
— Köszönöm a figyelmességét — mondta Eszter, és végül belekarolt.
— Ugyan, szó sincs róla. Miféle gondot okozhatna ön bárkinek? — válaszolta Benedek, miközben rámosolygott. A mosoly őszinte volt, meleg és mentes minden gúnytól.
Esztert ekkor különös érzés kerítette hatalmába. Mintha mindez már megtörtént volna egyszer. Mintha régről ismerné ezt a férfit, aki most olyan természetes kedvességgel fordult felé — egészen másként, mint az anyja, a rokonai vagy a munkahelyi kollégái. Ugyan mi romolhatna el? Erősebben kapaszkodott Benedek karjába, és határozottabb léptekkel indult tovább.
A postahivatal épületénél elváltak útjaik. Benedek még egyszer rámosolygott, majd gyors léptekkel felsietett a második emeletre, Eszter pedig sietve elfoglalta a helyét a munkaállomásán.
— Nahát, ma először késtél el! — jegyezte meg az egyik kolléganő, miközben telt ajkait igazgatta egy apró tükör előtt. — Szerencséd, hogy az új főnök sincs még itt…
— Új főnök? — kérdezte Eszter, miközben kipakolta a holmiját. — És vajon mi hozta ide, ebbe az isten háta mögötti városba?
— Ki tudja… Talán elege lett a nagyvárosi pörgésből.
— Biztos — vágott közbe egy másik nő a sarokból. — Ezeket az „üzletember” fajtákat lehetetlen kiismerni. Nem úgy, mint az én Zoltánomat: egyszerű, mint egy ajtó. Csak az ital legyen elzárva előle…
— Jó napot kívánok, hölgyeim!
Eszter ismét összerezzent a váratlan férfihangtól, amely visszhangzott az üres helyiségben. Amikor azonban felnézett, elakadt a lélegzete: előtte állt Benedek — ugyanaz a férfi, aki néhány perccel korábban még az utcán kísérte. Benedek észrevette a meglepetést az arcán, alig észrevehetően biccentett felé, majd minden különösebb felvezetés nélkül rátért a munkával kapcsolatos teendők ismertetésére.
Ettől a naptól kezdve Eszter élete gyökeresen megváltozott. Hirtelen elveszítették jelentőségüket az anyja csípős megjegyzései, amelyek addig nap mint nap követték, és a világ, amely korábban szűknek és ridegnek tűnt, lassan új színeket kezdett mutatni.