— Mi van megint, csúszik a fizetés? Elegem van abból, hogy folyton kölcsön kell kérni. Mint valami debreceni nyomor… esküszöm — húzta el a száját rosszallóan az anya, és testes alakjával teljesen a lánya felé fordult.
— Igen, anya. Már megint — válaszolta csendesen Eszter. — Nem rajtam múlik.
— Mondtam én neked nyolc éve is! Menj csak orvosinak, Eszterkém. Most a városban élnél, rendes pénzzel, rendes munkával. Egy injekció itt, egy infúzió ott — aranybánya! De te persze nem hallgattál rám… csak a makacsság — legyintett ingerülten Ildikó, mintha ezzel el is intézte volna a felnőtt lányát.
Eszter nem szólt semmit, csak bólintott, a tekintetét a padlóra szegezve.
— Na mindegy, egyszer csak megadják… talán még prémium is lesz, bár a te postádtól aztán várhatjuk… Az én nyugdíjamból meg már a villanyszámlára sem futja, az orvos meg megint egy zsák gyógyszert írt fel. Fogalmam sincs, honnan szedjem rá a pénzt.
— Ne idegeskedj, anya — próbálta csillapítani Eszter. — Ha kell, elmegyek alkalmi munkára. Lillának segítek a kertben, Nóra meg egy hétre elutazik a gyerekektől, rám bízná a kulcsot…
— Csak ne fecsegj velük túl sokat! — vágott közbe szigorúan Ildikó. — Mert mindjárt jönnek a kérdések: hol a vőlegény, miért nincs férjed… Inkább hallgass, túl sok itt a kíváncsi okoskodó.
Eszter végre összeszedte magát, kilépett az utcára, maga mögött hagyva az anyját, aki még mindig nem tudott megnyugodni, csak morgott tovább. Nem is csoda. Huszonhét éves, nincs férje, nincs gyereke. A faluban már suttogtak: biztos valami családi átok ül rajtuk, afféle vénlány-sors. A postán dolgozó asszonyok, akiket már régen „bekarikáztak”, szívesen osztogatták a kéretlen tanácsokat is: „Ugyan, a férfi nem számít, szülj egy gyereket… az idő meg csak ketyeg.”
Az úton aztán egy elhaladó autó kereke telibe találta a pocsolyát, és Esztert tetőtől talpig lelocsolta. Ázott ruháira nézett, eszébe jutott az örökké zsörtölődő anya, a nevetségesen alacsony fizetés, amit ráadásul mindig késve kap meg, és hirtelen, minden előjel nélkül zokogni kezdett.
— Kisasszony, jól van? — szólalt meg egy férfihang fölötte, tele aggodalommal.
Eszter összerezzent, majd felnézett. A nap elvakította egy pillanatra, aztán kirajzolódott előtte egy harmincas évei elején járó, sötét hajú férfi. Gödröcskék jelentek meg az arcán, barna szeme élénken csillogott, még most is volt benne valami játékosság. Eszter megdermedt, szinte illetlenül bámulta.
— Megijesztettem, ugye? Bocsánat. Meghallottam a sírást, és azt hittem, baj van.
— Semmi gond… — hadarta Eszter, és pulóvere ujjával törölte meg az arcát, ám csak még jobban elmaszatolta a sminkjét a vizes anyaggal.
— Mégis, nem helyénvaló, hogy egy ilyen szép nő egyedül, sírva álljon az utcán — mondta halkan a férfi, miközben együttérzőn ránézett, és ezzel akaratlanul is megnyitotta egy egészen új fordulat lehetőségét a reggelben.