A változás minden reggel ugyanabba az irányba vitte. Eszter egy órával korábban kelt, mint addig bármikor: levendulaillatú szappannal mosta meg az arcát, gondosan sminkelt, és hosszasan válogatta, mit vegyen fel. Ildikó is észrevette, hogy a lánya más lett, bár nem mulasztotta el megjegyezni, mennyire ügyetlenül húzza meg a rúzs vonalát, vagy hogy a jobb csuklóján viselt türkiz karkötő mennyire nincs összhangban a szemével.
Benedek lassan, lépésről lépésre engedte közelebb magához Esztert, ahogyan a lány is egyre bátrabban nyílt meg előtte. Az egész olyan volt, mintha egy mesébe csöppentek volna: a tehetős herceg végre megérkezett, hogy kiszabadítsa Hamupipőkét a számító mostoha — még ha az a saját anyja is volt — szorításából. Hosszú sétákat tettek, könyvekről vitatkoztak, és gyerekes lelkesedéssel versengtek azon, ki tud több „palacsintát” dobni a tó tükrén.
Két hónap elteltével Benedek elmondta, miért döntött úgy, hogy vidékre költözik. Valójában már régóta erre készült, de csak kettesben akarta megtenni. Három évvel korábban elveszítette a feleségét, és azóta idegennek érezte magát a nyüzsgő városi létben. Most, hogy végre valóra váltotta közös álmukat, béke költözött belé — Eszter csendes, türelmes jelenléte pedig azt az érzést is visszaadta neki, hogy nincs egyedül.
Nem sokkal ezután csattant el az első csók. A folytatás magától értetődött: Eszter egyre gyakrabban maradt nála éjszakára. Az anyjának kétségbeesetten hazudta, hogy újabb mellékállást vállalt, Ildikó pedig nem firtatta a részleteket — számára csak az számított, hogy legyen pénz a háznál.
Többnyire Eszter a munkahelyén sminkelt, ott öltözött át a mosdóban, nehogy otthon újabb megjegyzésekre adjon okot. Azon az estén azonban túl későn ért haza: egy idős asszonyt szolgált ki, aki inkább beszélgetni szeretett volna, mint feladni a csomagot.
— Hová készülsz ilyenkor? — szólt rá Ildikó a sötétben, a hátán fekve, könyökre támaszkodva, hogy jobban lássa.
— Moziba megyek, a művelődési házba — felelte Eszter nyugodtan, miközben a tükör előtt a ruhájához illő fülbevalót keresett.
— Teljesen megbolondultál? Ilyen ruhában? Hány éves vagy te, hogy térd fölé érő szoknyát veszel fel? Mit szólnak majd az emberek?
— Anya, jutalmat kaptam. Nem költhetem el végre magamra azt, amit én kerestem meg?
— Még közel sem eleget ahhoz, hogy ostobaságokra szórd! Ne feleselj az anyáddal! Ráadásul ebben a ruhában úgy nézel ki, mint egy…
— Elég! — csattant fel Eszter, saját magát is meglepve. — Mindenkinek normális szülei vannak, csak te gyűlölsz engem! — kimondta, és abban a pillanatban megértette: már nem fél. Nem fél visszaszólni, nem fél kiállni magáért, és nem fél többé semmitől.
— Mit képzelsz magadról?! — üvöltötte Ildikó. — Elfelejtetted, kivel beszélsz, és hogy kinek a nyakán élsz? Azonnal átöltözöl, és bocsánatot kérsz! Hálátlan gyerek!
Eszter megfeszült, de nem lépett hátra, és ez a csendes ellenállás előrevetítette, hogy a következő pillanatokban már nem lesz visszaút.