Három hónap telt el nyugodtan, amikor egy este Gábor szokatlanul levert arccal lépett be a lakásba. Eszter azonnal észrevette rajta a feszültséget.
— Valami baj történt? — kérdezte aggodalmasan.
— Ma összefutottam Krisztina nővérével — felelte a férfi, miközben lassan letette a táskáját. — Azt mondta, Krisztina kórházban van.
— Miért került be?
— Elhúzódó depresszió miatt. A válásunk után pszichológushoz járt, egy időre úgy tűnt, javul az állapota, de most újra rosszabb lett.
Esztert kellemetlen bűntudat szúrta meg. Akárhogy is, nem hagyta nyugodni a gondolat: lehet, hogy a szülészeten tett látogatás volt az utolsó csepp a pohárban?
— Elképzelhető, hogy mindez amiatt van, hogy felkeresett engem? — vetette fel óvatosan.
— Nem tudom — sóhajtott Gábor. — A nővére szerint Krisztinát teljesen felemészti, hogy soha nem lehet gyereke.
Ettől a pillanattól kezdve Eszter egészen más szemmel gondolt vissza arra a látogatásra. Valószínűleg Krisztina nem véletlenül jelent meg akkor: elbúcsúzni jött attól az élettől, amelyről mindig is álmodott. A kis ruhácska is ezért készülhetett, egy utolsó reményből szőve.
Aznap este Eszter elővette a szekrény mélyéről a dobozt. Most már értette, milyen érzések születtek bele minden egyes szembe. Abban a fonalban benne volt egy nő fájdalma, könnyei és el nem múló reménye.
— Mit szólnál hozzá — fordult a férjéhez —, ha legalább egyszer ráadnánk Marcellre? Csak egy fénykép erejéig.
— Miért fontos ez neked? — kérdezte Gábor.
— Mert kár lenne veszni hagyni azt a munkát.
Gábor beleegyezően bólintott. Másnap Eszter felöltöztette a kisfiút Krisztina kötött ruhájába, és készített néhány képet. Marcell elbűvölően festett benne, a halványkék szín gyönyörűen kiemelte a szemét.
Amikor azonban Eszter levetkőztetni kezdte, a gyermek hirtelen kétségbeesetten sírni kezdett, mintha fájna valamije. Amint lekerült róla a ruhácska, a zokogás azonnal abbamaradt.
— Biztos csak véletlen — próbálta magát megnyugtatni, mégis végigfutott rajta a hideg.
Ettől kezdve a kötött holmi újra a dobozban maradt. Egy hónappal később Gábor megtudta, hogy Krisztinát súlyos állapottal pszichiátriai intézetbe szállították. A gyermek utáni vágya megszállottsággá vált, és teljesen felőrölte a lelki erejét.
Eszter ekkor értette meg végleg: az ajándék nem egyszerű kedvesség volt, hanem egy összetört lélek utolsó segélykiáltása. Ez a néma kiáltás ott maradt minden egyes szem között, abban a ruhában, amelyhez Eszter többé nem nyúlt, és amely örökre a doboz mélyén maradt.